Alkotmánybíróság

 

A család az Alkotmányban

A hatalomgyakorlás ellensúlya: közigazgatási bíróság - alkotmánybíróság

A Köztársaság elnöke aláírta

Alkotmányos tulajdonvédelem – biztonság a jogállamban


 

A család az alkotmányban

Tárgyszavak: családvédelem, gyermekvédelem, anyavédelem, jogegyenlőség, esélyegyenlőség, jogképesség, szociális biztonság, gyermeknevelés, kereszténység, szeretetközösség, alkotmányosság, Alkotmány, demográfia, szolidaritás, felelősség, szülő-gyermek viszony

Megjelenés helye: A társadalom bölcsője a család – NOE 1998.


1928. március 7-én született. Nős, három gyermeke van. 1951-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karán doktorált. 1984-ben az állam- és jogtudomány kandidátusa, 1990-ben doktora lett. 1952-től 1983-ig vállalati jogtanácsosként, majd ügyvédként dolgozott. 1983-tól oktat római jogot Miskolcon a Nehézipari Műszaki Egyetem Jogtudományi Karán. 1995 óta a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogtudományi Karának dékánja. 1989-től 1998-ig az Alkotmánybíróság tagja. 1989-től 1992- ig a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke. 1993 óta az Osztrák Tudományos Akadémia levelező tagja.
Amikor elfogadtam a felkérést a mai előadásra, még tagja voltam az alkotmányosság védelmére hivatott testületnek, az Alkotmánybíróságnak. Ez bizonyos vonatkozásban megkötötte kezemet: tartózkodnom kellett minden politikai jellegű nyilatkozattól, bár az oktató szabadsága és a tudomány szabadsága ezt némileg ellensúlyozta is. Mára köztisztségem ideje letelt, annak tapasztalatával, de annak korlátai nélkül szólhatok Önökhöz.
Mikor elfogadtam a felkérést a mai előadásra, hazánkban az egyéni érvényesülést, a gazdasági egyensúlyt és elsősorban a piac érdekeit szem előtt tartó kormánypolitika családellenessége uralkodott elméletben és gyakorlatban, s kevés reménye volt annak, hogy más szemlélet mihamar felválthatja. A választók akaratából most, hogy a család jelenéről és jövőjéről tárgyalunk, hivatalosan meghirdetett kormánypolitikává vált a családbarát szemlélet. Nem hadakoznunk kell érte, hanem megvalósulását támogatnunk tapasztalatainkkal, gazdagítanunk ötleteinkkel. Örvendetes változás ez, de nem csökkenti munkánk felelősségét, hanem ellenkezőleg, nagymértékben megnöveli. Számíthatunk ugyanis arra, hogy szavunk nem marad pusztába kiáltott szó, ezért súlya van annak is, amit mondunk, annak is, amit nem mondunk, elhallgatunk vagy elfelejtünk.
Feladatom e körben hivatásomból adódik: arról kívánok szólni, az alkotmány tükrében mi jár a családnak a politika törvényes tartozásaként, valamint arról is, hogy mivel bővíthető a család védelme a jogállam eszközeivel jogalkotási feladatként.


CSALÁDVÉDELEM – ALKOTMÁNYOS ALAPELV
Hatályos Alkotmányunk 13. §-a védi a tulajdonhoz való jogot, 14. §-a biztosítja az öröklés jogát, majd 15. és 16. §-a szerint „a Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét. – A Magyar Köztársaság különös gondot fordít az ifjúság létbiztonságára, oktatására és nevelésére, védelmezi az ifjúság érdekeit." Ha ehhez még hozzáolvassuk, hogy a 17. § szerint államunk „a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik", Alkotmányunk alapelveiből úgy tűnhet előttünk, hogy amit az állam a család érdekében megtehet, az hazánkban meg is történik (még ha a védett értékek sorrendjét: tulajdon – öröklés – család – ifjúság – rászorulók inkább fordított fontossági sorrendbe állítanók is). Hiszen ha egy törvény (az Alkotmány) kijelentő jelen időben nyilatkozik (védi, gondoskodik stb.), az a jog nyelvén egyértelmű és félre nem érthető parancsot jelent, esetünkben a címzett, az állam és szervei részére adott parancsot. A többi már a családok, a családosok, a társadalom hozzáállásán múlik.

ELVEK ÉS GYAKORLAT
Alkotmányunk a bevezetőből idézett elvi jellegű előírások és feladatok után XII. fejezetében „Alapvető jogok és kötelességek" cím alatt immár a családok és családosok külön jogairól, előjogairól és kötelességeiről is szól, azokat nevesíti. Ott már nem csak az állami szervek részére szab feladatokat és kötelezettségeket, hanem az egyének számára is ad jogot, ír elő kötelezettséget. Az elmúlt években az egész ország többé-kevésbé foglalkozhatott az új Alkotmány megalkotásának tervével. Így talán nem indokolatlan átgondolni, menynyire van a családok ügye rendben hazánkban, mennyiben kellene az elvi jogvédelmet valóssá tenni, gyakorlatba átvinni, mit kell ehhez esetleg az alaptörvény szövegén módosítani, világosabbá vagy határozottabbá tenni.
Annak, aki esetleg már a bevezetőül idézett jogelvek olvastán hajlamos lenne félretolni szerény eszmefuttatásomat, és elégedetten felsóhajtani Arany Jánossal: „Leány, mi kell egyéb?!" – szeretném gyorsan felidézni a számában még mindig XX: 1949. évi törvény (az ún. sztálinista alkotmány) eredeti szövegét. Az is védte a tulajdont és az öröklést (8. §.), abban is szerepelt az anyaság és a gyermek fokozott törvényes védelme (50. § 121), 51. és 52. §-a pedig szinte szóról szóra megegyezett az idézett, ma hatályos 15. és 16. §- sál. Tudjuk, mennyi valósult meg ebből a gyakorlatban negyven éven át. Tapasztalhattuk, hogy szövegében családbarát alkotmány mellett is lehetett, lehet ma is családsemleges vagy akár családellenes politikai gyakorlatot folytatni, ha a leírtak megvalósítása intézményesen nincs biztosítva.
A régi rend a társadalom összérdekét helyezte elvileg minden elé. Mai Alkotmányunk alapszemlélete ezzel szemben az ember személyisége és méltósága védelmének elsőbbségéből indul ki: az ember élethez, méltósághoz, szabadsághoz és szabadságokhoz való jogát elvonhatatlannak, mindenek előtt védendőnek vallja. A társadalom érdeke mellett is, az egyén méltósága mellett is mindkét fogalmazásban az Alaptörvény ígéri a család védelmét.
Madách örök érvényű költői megfogalmazása adja Ádám, az ember ajkára a súlyos mondatokat:
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom. Bírok vele,
Megvédem azt a kártevő vadaktól
És kényszerítem nékem termeni.
Lucifer mindjárt ki is bontja értelmüket:
A család s tulajdon
Lesz e világnak kettes mozgatója,
Melytől minden kéj s kín születni fog.
És e két eszme nő majd szüntelen,
Amíg belőle hon lesz és ipar,
Szülője minden nagynak és nemesnek,
És felfalója önnön gyermekének.
Kéj és kín – nagy és nemes, mely végül mindent felfal. Nem érezzük-e, hogy közel a perc, amikor ez a nagy átfordulás óhatatlanul elkövetkezik? A családot összehozó vonzalom megbontja az otthont, az ipar felfalja a tulajdont? Nem késtünk-e máris el, gátját szabni a költői látomás bekövetkeztének?
Család: törvényes életszövetség férfi és nő között, gyermekekkel megáldva. Az alkotmányos védelem egyrészt az életszövetséget, a házasságot, másrészt annak gyümölcsét, a gyermeket, valamint a gyermekek és szülők természetes közösségét, a családot illeti meg. Elemezzük, mit mond az Alkotmány alapvető jogokról és kötelezettségekről szóló fejezete minderről az állam felelős vezetőinek, s mit minden jogkövető polgárának -

ANYA- ÉS GYERMEKVÉDELEM
Alkotmányunk 54. §-a így szól: Minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. Az Alkotmánybíróság értelmezésében (figyelemmel az alapvető jogok lényeges korlátozásának abszolút tilalmára a 8. §. 121 szerint) a mondat zárórésze úgy értendő: senkit nem szabad megfosztani. Sajnos, lehet, tapasztaljuk, és viszont az elvonás abszolút tilalma miatt csak önkényesen lehet! Most már csak az a kérdés, ki az „ember", és mi „születik vele"?
Az ember veleszületett jogából mint meghatározásból arra következtethetünk, születéssel válik a magzat emberré és keletkeznek jogai. A polgári jog a megfogant embert élveszületésétől függően ruházza fel fogantatása időpontja után jogokkal. A büntetőjog különböztet emberi élet és magzati élet között, és más-más módon rendelkezik a sérelmükre elkövetett cselekményekről. Családi viszonylatban azonban az Alkotmány egyértelműen fennállónak tekinti az anya-gyermek kapcsolatot a születés előtt is, hiszen így rendelkezik: A Magyar Köztársaságban az anyáknak a gyermek születése előtt és után külön rendelkezések szerint támogatást és védelmet kell nyújtani (66. §. 121). Az anyáknak tehát a szülés előtt is „gyermekük" van. Ember születik a világra: puer natus est nobis! – hirdeti az ujjongó karácsonyi ima – addig ugyan rejtve van, és világra a szülés által jő, de lényegében megszületésekor nem változik, hanem emberi kiteljesedési folyamatának egyik állomásán halad át.

MINDEN EMBER JOGKÉPES
A törvényekbe és az Alkotmányba foglalt jog szövegének látszólagos kettősségét szeretik félreérteni, félremagyarázni. Nem kétséges, hogy a gyermekjog védettsége szempontjából a születés jelentős állomás. Ezzel az életmozzanattal nyeri el a jogrendtől neki járó méltóságot. Általa válik törvényeink szerint egyértelműen jogalannyá. A születés különválasztja az anyától, és önálló jogvédelmet biztosít neki az ugyancsak védett családi jogkörön belül. De akkor, ha a születéssel válik jogalannyá, mi volt azelőtt?
Semmi esetre sem volt „az anya testrésze", mondja számunkra a biológia tudománya. Semmi esetre sem volt addig sem az anya (sem a szülők közös) tulajdona, hatalmának tárgya. Amint az Alkotmánybíróság Alkotmányunk hivatalos magyarázatában kifejtette, ember nem lehet jogtárgy, nem lehet másik ember tulajdona. Emberi élete volt a magzatnak a születés előtt is, amelyet az Államnak és a jogrendnek addig is védenie, óvnia kellett. Csakhogy az anyjával való elszakíthatatlan kapcsolata miatt a magzatot az anyjával együtt, az anyján keresztül tudja a jogrend védelemben, kedvezésben részesítem.
Modem korunk szomorú vívmánya, hogy egyáltalán felmerül a kérdés, nem kell-e a magzatot az anyjában – az anyjával szemben – is védeni. A Természet rendje, az Isten törvénye szerint jó helye van ott, csak az ember természetellenes önzése kérdőjelezi meg ezt a magától értetődő és a jogrend számára is eredetileg nyilvánvaló tételt.
Ha világossá akarjuk tenni és a természet rendjével összhangba akarjuk hozni az Alkotmány szövegét, ezt kellene a mai szöveg helyett írnunk: minden embernek fogantatásától haláláig joga van az élethez és az emberi méltósághoz, attól senkit sem szabad megfosztani – és hozzá lehetne tenni: az anya és meg nem született gyermeke kapcsolatából adódó különös és párhuzamba más társadalmi kapcsolattal nem állítható viszony jogi következménye, hogy a meg nem született gyermeket az anya személyén keresztül, míg a megszületett, de még cselekvőképtelen gyermeket elsősorban szülein keresztül illeti meg az alkotmányos védelem. Az anya-gyermek kapcsolat születés előtti sajátosságai szükség szerint külön törvényekben, az előbbiek szellemében, az anya saját emberi méltóságára is figyelemmel szabályozandók. Ez a szabályozás összhangban lenne mind azzal az alkotmányos tétellel, mely szerint „minden ember jogképes" (56. §.), mind azzal a tudományos bizonyossággal, hogy az anya méhének magzata „ember".

A CSALÁD ALAPVETŐ JOGAI
Ha „ember született a világra", ezzel család is született. Szülők és gyermekük, gyermekeik köre a társadalom alapsejtje, természetes építőköve. Csak szilárd kövekből épülhet időtálló épület, szilárd családokból erős, egészséges társadalom. Magától értetődő, ha az Alkotmány alapelvei között a család kiemelt védelmét irányozza elő.
Mégis önmagában ez a tény ellenkezést vált ki a társadalomból. Nem engedhető meg, hogy a családos embert értékesebbnek tartsák az egyedülállónál, a gyermektelennél! – zúgja sértődötten a társadalom egyedülálló vagy gyermektelen része. Hogy lehetséges jogállamban megkülönböztetést tenni aszerint, hogy két ember gyermekeik világrahozatala előtt vagy után vállalta-e a házasság jogi létrehozásának szertartását, vagy egyszerűen csak szabadon együtt élnek? – így az élettársak. S e két csoport mellé újabban csatlakozik a harmadik, azt vitatva: Miért jár a különneműek szeretetközösségének többletvédelem vagy kedvezmény az egyneműek ugyancsak érzelmi-biológiai vonzalom alapján létrejött közösségével szemben?
Az Alkotmány az alapjogi részben is világos: minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről a szükséges védelemre és gondoskodásra (67. §. Ili). A családok és az ifjúság védelmével kapcsolatos állami feladatokat külön rendelkezések tartalmazzák 121 (értsd: kell tartalmazniuk!). (A szülők az Alkotmány 60. §11/ szerint jogosultak vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad elfogadására /4/1993. (11.12.) AB hat.) Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint e jogukat rögzíti a 67. §, mikor feljogosítja őket gyermekük nevelésének meghatározására. E jogot bontja ki az 1990. évi IV. tv. 5. §-a a gyermekük világnézeti nevelésének megválasztására vonatkozó alkotmányos jog tételes meghatározásával.
Mondjuk ki világosan és egyértelműen: a család alkotmányos védelme nem az egyesülési jog bizonyos válfajának szól, nem is az érzelmi szabadság személyes méltóságból levezethető megnyilvánulásának. Ezek is élvezik az általános szabadságjogoknak kijáró védelmet az esetleges állami beavatkozással szemben. A családról azonban az Alkotmány fokozott védelemmel, a család szilárdságának óvásával, intézményszerűen kíván gondoskodni. Nem kétséges, más kapcsolatokkal szemben a családot alkotmányos többletvédelemben részesíti, előnyösebb helyzetet biztosít a családnak, mint más párkapcsolatoknak.
A vallásos ember számára ez természetes. Az Egyház erkölcsi rendje szerint is, hiszen szentség rangjára emeli a házasságot, és erkölcsileg tiltja akár másneműek házasságon kívüli, akár egyneműek testi kapcsolatát. Ám az állam a vallási igazságokkal szemben semleges magatartást köteles tanúsítani, így az alkotmányos családvédelem indokát ezeken kívül kell keresni. Történelmi példa szerint a társadalmi egyensúly érdekében erre az eredményre jutott a köztársaságvégi Róma erkölcsi züllése láttán Augustus császár is, kötelezve polgárokat a házassági együttélésre, tiltva a házasságon kívüli vagy azt megtörő kapcsolatokat.

A CSALÁDVÉDELEM ELVI ALAPJA
A család megkülönböztetett alkotmányos védelmének van társadalmi alapja, több is, ezért minden támadással szemben állítható, hogy az nem szorítja tiltott megkülönböztetéssel hátrányos helyzetbe sem az élettársakat, sem az egyneműek kapcsolatát.
A család védelmének első alkotmányos indoka, hogy a társadalom fennmaradásának a gyermekek előfeltételei, a gyermekek fejlődésének pedig természetes és biztonságos kerete a családi közösség. Az Alkotmány elsősorban a gyermekek érdekében védi a szülők és gyermekek közösségét, ahogy védi az árvákat, az özvegyeket, az egyedülálló nevelőket, s ha nincs, ha felbomlott, ha elpusztult a család, intézményes pótlását teszi állami-társadalmi feladattá a gyermek érdekében. A létbiztonságot őrző jogbiztonság ugyanis a polgári társadalom erkölcsi alapértéke.
Másodszor: tudományos tételnek ismerhető el, hogy a megfelelő családi közeg nem pótolható egyenértékűen a gyermek fejlődése szempontjából mégoly gondos és körültekintő módon sem. Ezért a család szilárdsága alkotmányosan védendő, életminőséget óvó társadalmi érdek.
A tudomány mai egységes álláspontja szerint a két ember szilárd szeretetkapcsolata törvényesített viszonyban egyéniségük kibontakozása szempontjából ugyancsak jelentős társadalmi érték. Bár egymagában az egészséges és biztonságos környezetben felnövekvő nemzedék szempontja is elegendő alapjául szolgálhat a megkülönböztetett alkotmányos védelemnek, nem közömbös a házastársi egységben kiteljesedő emberség társadalmi hatása és ezért a kapcsolat szilárdsága gyermek nélküli család esetén sem a társadalom számára

VÉDJÜK A CSALÁD SZILÁRDSÁGÁT?
A jogvédelem elsődleges tárgya a kiszolgáltatott társadalmi helyzetben lévő kiskorú gyermek. A gyermekes szülő – házasságon kívül is – az állami támogatás legtöbb előnyét igénybe veheti. A családi, házasságban élő közösségnek a jog lényegében a közszerzemény elismerése terén, az egymás helyettesítésének elvi elfogadásában, a törvényes öröklés vonalán és a névviselés kérdésében nyújt bizonyos előnyöket. Ez távolról sem elegendő, nem szabad e helyzettel megelégednünk, és nem kell elhinnünk, hogy az alkotmány betűje ezeken a jogi előnyökön keresztül a család javára megvalósult.
A családot ma sokfelől, sokféleképpen, sok érdekből támadják. Az ember nemisége piaci igénybe forgatható. A kielégületlen ember különböző élvezeti cikkek révén kínálható meg kielégüléssel. A fogyasztók között mesterséges versenyt lehet létrehozni, ami ugyancsak kedvezhet a tőke forgatóinak. Végül, szomorú módon, az ember zabolátlan és természetellenes igényeit, ha fizetőképes, nők és gyermekek áruba bocsátásával, tárggyá alacsonyításával elégítik ki a mindent pénzzé tenni akaró piacon. A családot bomlasztó társadalmi hatások elleni következetes fellépés, noha alkotmányos parancs írja elő, eddig hiányzott állami politikánkból. Igaz, véleményszabadság, sajtószabadság, művészi szabadság, személyi szabadság felelőtlen kiteljesedése esetén nehéz is azt állami eszközökkel érvényesíteni. E téren a társadalomnak kellene helyes értékrenddel szembefordulnia a családot bomlasztó hatásokkal, s a nevelés vonalán kellene ilyen hatások ellen idejében felvértezni az ifjúságot. Ne feledjük: piacgazdaságban az kerül piacra, amire akad fogyasztó!

A TÁRSADALOM GAZDASÁGOS MEGÚJULÁSA
A gyermekes családok és más gyermekes szülők védelmének van egy, ugyan nem természettörvény erejével ható, de nagyon is gyakorlatias további szempontja is. A modem ipari társadalomban tény, hogy a gyermek felnevelésének, a róla való gondoskodásnak a család a legcélszerűbb, a leghatékonyabb és ezért anyagilag is a legkevesebb társadalmi terhet jelentő módja. (Kérdés persze, hogy cél-e az ilyen gazdaságosság, vagy inkább e téren is a túlfogyasztást keresik a fenntartható fejlődéssel szemben?) A gyermek felnövekedése után viszont nem családja, hanem elsősorban a társadalom hasznára fog tevékenykedni. A modem ipari társadalmakban a gyermek felnövekedése után gazdaságilag nem szüleinek „hoz" többletet (mint korábbi társadalmakban tette), ezzel szemben a társadalomnak igen. Viszont a növekvő gyermek eltartása, gondozása, taníttatása, lakásának biztosítása komoly anyagi teher a szülők vállán. Abból a végső soron kedvezményezett társadalom hazánkban csak áttételesen veszi ki többé-kevésbé a részét.

JOGEGYENLŐSÉG – ESÉLYEGYENLŐSÉG
Esélyegyenlőtlenség áll fenn a modem ipari társadalmakban a gyermekes szülők kárára, s az Alkotmány szerint (70/A. 13 f) az államnak az esélyegyenlőtlenség kiküszöbölését célzó rendelkezésekkel kell törekednie a jogegyenlőség megvalósítására. Ez a tétel nem csupán azt jelenti, hogy valamilyen támogatás jár a gyermekét gondozó-nevelő szülőnek. Olyan támogatás jár, amelynek mértékével a jogegyenlőség részét képező esélyegyenlőség társadalmi szinten megvalósul. Gyermekes és gyermektelen felnőttnek nem csak a táplálkozás, ruházkodás, lakásellátás terén kell(ene) egyenlő esélyekkel rendelkeznie, de a pihenésüdülés, egészség, pályán való előrehaladás vonatkozásában is hozzá kell a gyermekét nevelő szülőnek mindahhoz jutnia, ami társadalmi ellentételezéssel megoldható. Bizonyos gondok, nehézségek, érzelmi, időbeli, egészségbeli „ráfordítások" társadalmilag úgysem ellen- tételezhetők. Azokat a szülőknek természetes emberi hivatásukból kell vállalniuk, és hitünk szerint természetfeletti szinten kaphatnak érte ellentételezést – még ha a gyermekből származó örömök jórésze már evilági előnyként is szembeállítható a gondokkal, amint azt nagy jogászunk, Frank Ignác szépen mondotta. (Amiből nem vonható le nagy modem jogászunk azon következtetése, hogy az fizessen, aki „élvezkedik".)

A GYERMEKNEVELÉS MINT KÖZTEHER
A gyermekek nevelésének költsége a társadalom hasznára forduló befektetés. A társadalmi termelés előfeltétele tőke, föld és technika mellett az ember is, nélküle végső soron leáll a folyamat. A modem társadalmak jórésze elismeri, hogy a nevelés költségeit közteherként kell elszámolni (beszedni és oda juttatni, ahol a kiadás felmerül, a családfenntartónak, a nevelő vagy oktató intézménynek). Mind a szociális biztonság, mind az egyenlő közteherviselés alkotmányos elve azt kívánja, hogy a családi kör ne jelentsen a családfenntartónak létbizonytalanságot okozó többletterhet, ne kelljen a közterhekből családja eltartása révén másoknál aránytalanul többet hordania. A jogrend a gyermeke eltartását nem vállaló szülőt megterhel(het)i a gyermek eltartásának és neveltetésének arányos költségével. A nevelés feladatát vállaló és azt becsületesen teljesítő szülőnek viszont, a társadalmi megbecsülésen túl – ami közérdekű, közhasznú tevékenységnek eleve kijár – a társadalomtól arányos anyagi támogatás jár(na).
Helyes lenne az Alkotmány vonatkozó szakaszában (70/1. §) kimondani, hogy minden állampolgár köteles jövedelmi, vagyoni és családi viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni. Akkor egyértelművé válnék, hogy a családi pótlék nem kegyből juttatott segély, hanem a társadalmi terhek arányos elosztásáról az Alkotmány kötelezően rendelkezik.

A CSALÁD SZOCIÁLIS BIZTONSÁGA
Ettől ma még távol állunk. Az Alkotmány 70/E. § III pontja, midőn rendeli, hogy a magyar állampolgárnak öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibáján kívül bekövetkezett munkanélküliség esetében joga van a megélhetéshez szükséges ellátásra, egyúttal elismeri, hogy szociális biztonságot nyújtó rendszerünkben az öregek, özvegyek, árvák biztonsága nincs hézagmentesen megoldva. A családi fészekből kiesettek juthatnak létüket fenyegető nyomorba, s ekkor állampolgári jogon jár számukra a létminimum. De hát nem jár, családi jogon, már maga a biztonság is? Nem jár szociális biztonságként a családot alapító fiataloknak az a tudat, az a lehetőség, hogy tisztes munkával, takarékos, céltudatos, beosztó életvitellel ésszerű időn belül gondoskodni tudjanak maguk és várt gyermekeik részére otthonról és a polgári élethez szükséges méltó körülményekről? Köz- tisztviselői pályán ez akár a családi illetményrendszerrel is megoldható lenne, kevesebb adminisztrációval. Egyenlő munkáért ugyan az Alkotmány szerint egyenlő bér jár, de ha elismerjük, hogy a családon belül gyermekek nevelésével végzett tevékenység közhasznú, ennek a többlettevékenységnek ellenértékét legalább a közszolgálati illetménybe alkotmányosan be lehetne építeni. Ám megoldható a kiegyenlítés egyéni teljesítménybérezés mellett is, a családi (nevelési és gondozási) munkatöbblet fejében nyújtott megfelelő pótlékkal. A lényeg, hogy valahogy meg kell oldania a társadalomnak a családok szociális biztonságát Alkotmányból levezethető parancs alapján.
Ha az önhibáján kívül létminimummal el nem látott embernek jár a szociális ellátás minimuma, teljesen ésszerűtlen a minimális életminőséget fedező jövedelem megadóztatása. Minden ezzel kapcsolatos „monetarista" érvelés sántít. Sántít egyrészt azért, mert a visszafordítás szociális ellátás útján sokkal költségesebb, mint a jövedelem meghagyása ott, ahol keletkezett. Másrészt azért, mert buzdít a jövedelem eltitkolására, egyszerűen azért, mert létszükségletet fedez, és ha elvonják, visszakerülése oda, ahol szükséges, eleve kérdéses.
Bizonnyal alkotmányos cél mindez, és a társadalombiztosítás rendszere errefelé törekszik. Ha az Alkotmány az özvegyek és árvák külön létminimummal szembeni védelméről mégis szükségesnek látta intézkedni, úgy tűnik, hogy nem csak a gyermekes szülő társadalmi hátránya szorul kiegyenlítésre, hanem elhalt szülője (házastársa) jogán az özvegyé és az árváé is.

VAN MÉG MIT TENNI
Társadalmunk sok intézkedéssel, szociális intézménnyel, biztosítással, juttatással igyekszik alkotmányos feladatainak eleget tenni. Kellene még többet tenni ez irányban, bár sok minden történt e téren azóta, amióta magam fiatal háromgyermekes szülő voltam. Sok történt a piacgazdaságra való átállás nehézségeinek könnyítésére az elmúlt években is. De vigyáznunk kell nekünk idősebbeknek, amikor összehasonlításokat teszünk: sok történt, de távol vagyunk még a céltól. A szabad verseny, a piacgazdaság új nehézségek elé állítja a családosokat, az egy- vagy többgyermekeseket. Új terheléseknek teszi ki a társadalom alapsejtjeit éppúgy, mint a társadalom minden egyedét, de szükségszerűen többet hárít azok vállára, akik többek terhét hordják! A polgári (s még inkább a keresztény) szolidaritás pedig mindnyájunkat arra kötelez, hogy „egymás terhét hordozzuk!" Gondoljuk ezt meg, amikor a magunk jólétét féltjük a családosoknak juttatandó „pozitív diszkrimináció" bármely formájától...

A GYERMEKEK ALKOTMÁNYOS DÖNTÉSI JOGA
Felvetődik törvényhozás szintjén egy ellentmondása a demokráciának. A demokrácia alaptörvénye, hogy rólunk nélkülünk nem szabad dönteni. Az a társadalom, amely politikai döntési rendszerét a felnőtt állampolgárok beleszólási jogára építi, két komoly ellentmondást hordoz. Az egyik, hogy ma a mi országunkban a jövő emberi biztosítékát vállaló, nevelő és növelő része a társadalomnak kisebbség. Kevesebben vannak a gyermeket nevelők, mint azok, akik majd ennek (velük együtt) hasznát fogják látni. És kevesebben vannak a döntést hozók között, a közvéleményt formálók között a fiatalok, mint az öregek, elöregedő társadalomban élünk. (Noha ebben az új választás örvendetes irányú változást hozott.) Csak természetes, hogy minthogy a rövidlátó önzés jobban hat a politikában, mint a távlatokba tekintő nagyvonalúság, hogy a következő nemzedék (a megszületett kiskorúak és a megszületendők) érdekei a politikában nem érvényesülnek a hosszú távú döntések során a jövőt felélni akaró törekvésekkel szemben.
Demokratikus lenne, és alkotmányosan megoldható, hogy amint a szülők gyermekeik magánérdekeit képviselőként elláthatják, gondoskodhassanak többletszavazattal vagy társadalmi szintű képviselettel távlati közérdekeik biztosításáról is. A római polgár, ha fia volt, kettős szavazati joggal bírt, kétszer vették számba a censusban (duicensus). Valami hasonló megoldás távolról sem elképzelhetetlen (nemcsak a nemzetiségi kisebbségek, de a családos-gyermekes kisebbségek javára sem).

ÉS MI, KERESZTÉNYEK?
Miközben tudatosítjuk a család érdekében alkotmányos jogainkat, ne feledkezzünk meg mi keresztények arról, hogy benne élünk a világban, és felelősek vagyunk annak sorsáért. Gondoljunk Aquinói Szent Tamás szavára, hogy az értékes életet egyaránt veszélyezteti a nagy nyomor és a nagy jólét! Ma széles néprétegek sokgyermekes családjai szorulnak a társadalom peremére, élnek nyomortanyákon vagy kunyhókban, létbizonytalanságban az aznapi betevő falat felől. Sem tanulásra, sem a rendszeres munka példájának megélésére nincs módjuk gyermekeiknek. Tudós tanulmányok tárgyilagosan vagy aggódva megállapítják, hogy veszélyt jelentenek a társadalomra, lappangó forrásai a bűnözésnek. Nem csoda, ha társadalomellenessé fejlődnek! „Ezekből nem lesz pap, katona, hős: e fiúkért valaki felelős!" A kérdésnek nem megoldása, ha kiszorítjuk őket a társadalomból, sem az, ha termékenységüknek, családiasságuk ösztönének iparkodunk gátat szabni. Gondoljuk meg, keresztények, családok, várandós anyák istállóba szorulnak ma is, a mi hazánkban is! Nincs számukra hely a szálláson. S mit tettünk érte, hogy legyen? Nem a mi feladatunk, hogy utánuk menjünk, hogy felemeljük, befogadjuk őket, és lehetőséget teremtsünk értékeik kiteljesítésére, tanulásra, munkára, örömteli családi létre nekik is?!
Ám ugyanilyen – ha nem még nagyobb, mert nem szembetűnő – veszély fenyegeti azokat a testvértelen gyermekeket, akik nagy jólét közepette növekednek. Mindent megkapnak, amit szemük-szájuk kíván. Mindent megtanulhatnak, ami sikeres életpályához szükséges. Megnyílik előttük a tudomány, a külföld, a nyelvek – és fenyegeti őket a veszély, hogy üresek maradnak, mint a pengő érc és a zengő cimbalom. Mindez mit sem használ nekik, mert nincs szeretetük. A testvéri közösség a családban a szociális érzék első iskolája. Aki anélkül nő fel, nehezebben tanulja meg, hogy ne magát tolja előtérbe, hogy más baját is érzékelje, más érdekét tisztelje. A társadalomra nem csak a perembűnözés veszélyes, hanem az önző, törtető, mindent magának megszerezni akaró, a szolgálatot és a türelmet hírből sem ismerő, kiművelt, de erkölcsi érzék és alap nélküli ember is. S ha a társadalom választás elé állítja a szülőt, hogy vagy teljes fegyverzettel indítsa a létért való küzdelembe egy szem gyermekét – vagy középszerben neveljen fel üggyel-bajjal több gyereket, vethet-e követ arra, aki az első lehetőséget választja? Nézzünk magunkba, keresztények! Irigyeljük az ilyen mindent megkapott, de magános fiatalokat, vagy sajnáljuk őket? Mert ha a lelkünk mélyén akár kissé is irigyeljük lehetőségeiket, bűnösek vagyunk annak a társadalmi szemléletnek kialakulásáért, ami szüleiknek az indítást adta!
A helyesen megélt családi közösség mindkét veszély ellen orvosság lehet. De az állam csak a nyomor ellen adhat anyagi segítséggel védelmet. Családot, szeretetközösséget jog és törvény nem tud teremteni, csak a mi következetes értékrend szerinti életünk, vonzó családok példájának közvetítése a világ számára. Ha megtesszük a magunkét ebben az irányban, meg fogjuk hozzá hitünk szerint kapni a segítséget!

Zlinszky János


 

A hatalomgyakorlás ellensúlya: közigazgatási bíróság - alkotmánybíróság

Tárgyszavak: jogállam, legitimitás, hatalomgyakorlás, normativitás, jogrend, közhatalom, bíróság, bírói hatalom, Alkotmánybíróság

Megjelenés helye: Pázmány Law Working Papers 2011/1. sz. 1–5. o.

A jogállam kiegyensúlyozott, átlátható, felelős, ellenőrzött hatalomgyakorlást jelent, a társadalom rendjét és békéjét biztosítandó.
A hatalom gyakorlása többfelé ágazó tevékenység. Normatív, aktív és passzív módon veszünk abban részt.
A jogállami hatalom legitim. Belső felhatalmazottsága az önkéntes, természetes, szükségszerű alávetettségből ered, az alávetettek által történt – történő szabad elfogadottságon alapul.
Az alávetés szabad erkölcsi, egyéni döntés. Annak belátása, hogy a rend és az ebből fakadó társadalmi biztonság igényli a célszerű együttműködést, az együvé tartozó társadalmi csoport egészének javára, hasznára. Az egyeseknek szükséglete, a közösségnek előfeltétele a szervezett hatalom nyújtotta szolgáltatás: a béke rendje.

A közösség normatív módon határozza meg az együttműködés magatartási szabályait. Ez a tevékenysége az állami keretben létező társadalomban a jogalkotás, eredménye a jogrend, illetve, annak betartása és betarttatása révén a jogbiztonság.
A jogrend biztonsága szabályainak közérthető, egyértelmű, egymással összhangban lévő rendszerén múlik. Amint a matematika törvényei belső összefüggésükben felelnek meg az igazságnak, a jog szabályai is belső logikai törvényszerűséggel kapcsolódnak egymáshoz. Ez adja a rendszer valódiságát, igaz voltát, - ha sérül, ha hézagos, a jogállami lét sérül. Nem többségi kérdés a jogrend belső harmóniája, hanem az azt megismerők tudatától független valósága van.
Ezért a jogrendbe bekerülő újabb-újabb szabályok tartalma nem lehet sem önkényesen meghatározott, sem találomra megfogalmazott. Tartalmuknak, értelmüknek egyaránt a rendszerrel kell összecsengeniök: egyébként nem kiegészítik, gazdagítják, vagy növelik azt, hanem megrontják. A jogrend belső összhangja, önnön értéktörvényeinek megfelelő volta valóság, a róla tudatunkban kialakított kép igazsága a méltóságot hordozó ember szabadságának előfeltétele. (Ján. 1. Az igazság szabaddá tesz titeket.)

A táguló, megújuló, új szabályokkal gyarapodó jogrend belső összhangján a jogászi hivatást vállalók őrködnek. A hatalom rendjén hivatásukhoz értő, annak elkötelezett jogtudók csoportja, testülete indokoltan kapja a feladatot, hogy ezen rend fölött őrködjék: a független bírói hatalom hivatott és alkalmas arra, hogy óvja a jogállam belső magját, értékeit. A magyar Alkotmánybíróság a mai alakjában is alkalmas e feladat ellátására, de erősíthető is eszköztára. Amint a régi, úgy az új alkotmánynak is ily módon adhatjuk meg a szükséges védelmet. A nemzet szabadságát védjük – régi hagyományaink szellemében – ez által.
Képletesen leteszem az előadói pulpitusra a Jakab András szerkesztette Alkotmány – Kommentár két tekintélyes kötetét: az Alkotmánybíróság húsz évi működésének kvintesszenciája foglaltatik azokban, szilárd alapot és gazdag példatárat nyújtva az új Alkotmány normatív munkájához.

A jogrend a közösség céljainak elérése érdekében meghatározza a közösségi célok kitűzése és megvalósítása rendjét, majd a közösen elért eredmény, jószág, vagyon elosztásának rendjét. Ennek során a hatalomban részt vevők, a közösséget, annak érdekeit szolgáló személyek feljogosítást nyernek irányító, vezető, célt kitűző és annak elérését megállapító, az együttműködés rendjét és a közös javak juttatását elrendező társadalmi szerepre, tisztségre. Ezen együttműködésük a köz érdekében, valamint a közösséget alkotó, szabad és értelmes egyének érdekében, a közigazgatás tevékenysége, az aktív közhatalom gyakorlása.
Sajtó, televízió, közbeszéd naponta árasztanak el olyan hírekkel, amelyek az elmúlt tíz év közhatalmát gyakorlók működésének botránykrónikájából merítenek. Noha nyíltan elhangzott néhány éve a beismerés a hatalom gyakorlásának önös, szakszerűtlen, tehetetlen voltáról, mégis újra meg újra megráznak, elborzasztanak ezek a hírek: jogállamunk csődtömegét tárják elénk.

A közhatalmi tisztséget viselők hatalmuk gyakorlására a felhatalmazást formailag meghatározott módon, legálisan, a felhatalmazó passzív (a hatalom gyakorlásában általában tevékenyen részt nem vevő) társadalmi csoport tagjaitól, az állam polgáraitól, a nemzettől nyerik, és ha ez tényleg így van, hatalmuk legitim hatalom. Annak célszerű, igazságos és jogszerű gyakorlásáért a meghatalmazó közösségnek tartoznak (politikai) felelősséggel. Egyrészt azért felelnek, hogy a nekik juttatott hatalmi helyzetet a köz(össég) érdekében, annak felhatalmazása szerint, legjobb tudásuk és tehetségük mértékében használják fel, másrészt azért, hogy a közös gazdálkodás eredményét a köz javára őrzik, gyarapítják, és a köz céljaira juttatják. Felelősek tehát a hatáskör és illetékesség szerinti – jogszerű - működésért, a szakszerű működésért, és az anyagi javak célszerű felhasználásáért.

A közösség tagjai, önkéntes alávetésük révén, felelősek egymásnak a közösen elfogadott normák betartásáért, a társadalomban tanúsított jogkövető magatartásért. A régi jogelv szerint tartoznak „honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere" azaz tisztességesen élni, mást nem sérteni, kinek-kinek a neki járót (sajátját) juttatni. Normakövető magatartásuk számon kérhető a közösség nevében bírói hatalmat gyakorló testület által, a közigazság szerint kinek-kinek egyenlő szabályok szerint, kötött szabályok szerint folytatandó eljárás során, igazságot szolgáltató hatalommal. Járandóságukat a közjavakból ugyanilyen eljárás során, az osztó igazság mértékével, méltányos és egyenlő arányos mérték szerint igényelhetik. Demokratikus jogállamban a polgárok egymás közti kapcsolata társas viszony.

A hatalomban részesülő személyek, a tisztséget viselők felelőssége annyival magasabb, amennyivel több a rájuk ruházott hatalom révén a döntési szabadságuk. Rendelkeznek a közösség erejével, teljesítményével, javaival, hatalmuk révén beleszólásuk van az egyesek személyi boldogulásába, így felelősségük is kiterjed a normák betartására és betarttatására, az egyének védelmére, a köz javainak megtartására, gyarapítására és helyes felhasználására. Köztük és az őket hatalommal felruházó közösség tagjai között megbízási viszony keletkezik, közjogi mandátum.

Valamely jogállam jellege, erkölcsi tőkéje, rendes működése elsősorban azon múlik, hogy a hatalmat hordozók és gyakorlók hogyan tesznek eleget vállalt, bizalom révén rájuk ruházott, a közjó elérésére törekvő és a közösséget vezető feladatuknak. A jogállam lényegét teszi ki, határozza meg, a hatalom gyakorlásának biztos és következetes ellenőrzése, sérelmének felelősségre vonása. Van meghatározás, amely szerint a jogállam lényegében a közhatalom feletti ellenőrzésen múlik, a közigazgatási bíráskodás megfelelő voltában ténylegesül. Amint az egyéni autonómia, a polgári szabadság és méltóság az igazságos jogszolgáltatás által biztosított, a hatalom gyakorlóinak felelőssége és működése is az igazságos és következetes jogszolgáltatás révén kapja meg korlátját, biztonságát és tartását.
Oda tehetném az Alkotmány Kommentár két kötete mellé az előadói emelvény asztalára Vörös Ernő és Lengyel József két hasonlón tekintélyes kötetét a Közigazgatási Bírósági Törvény Magyarázatáról, 1935-ből. Tükrözi azt a gondosságot, amellyel e tekintélyes bírói testület a hatalom gyakorlásának megfelelő voltán őrködött. Ám ez a munka 1949-ben megszakadt, a jogállami renddel együtt, és azóta sem került sor arra, hogy újra életre keltsük, noha hiányát állandóan, keservesen megtapasztalhatjuk.

A közhatalom bírói ellenőrzésének, ellensúlyának függetlennek, következetesnek és csupán a törvényes rend és a bírói erkölcsi tartás által meghatározottnak kell lennie. A társadalom a hatalmat gyakorlóknak saját szuverenitását adja át: azzal is kell elszámolniok. Egyéni haszon, csoportérdek, személyes kényelem, előny, önzés vagy önkény nem indíthatja tevékenységüket, döntésüknek alapul nem szolgálhat. Nem mentesít fáradtság, időhiány, terhes, kényelmetlen, népszerűtlen jelleg, egészségre, épségre, családi kapcsolatra veszélyes feladat a köz érdekében ellátandó feladat alól. Még a hozzáértés hiánya sem: a tisztviselőnek a tárgyi tévedés vagy a nem megfelelő tájékozottság mentségül nem szolgál: imperitia culpae adnumeratur! Felróható mind a hatalommal szabályellenesen élés, mind a hatalommal élés elmulasztása, mind a hatalom önös (csoport – egyéni) érdekből kihasználása, mind célnak meg nem felelő – szakszerűtlen, felhasználása, mind illetéktelen alkalmazása.

Az új Alkotmány egyik legfontosabb, el nem odázható feladata, hogy a bírói hatalmi ág ezen erőszakkal levágott ágát újra élessze, és ez által a jogállam eszköztárát újra teljessé tegye.

Kell, hogy a bíróság, amely e közhatalmi körben eljárni lesz köteles, méltó legyen feladatához: a bírói hivatal soha sem játék, a hatalommal szemben azonban a legnehezebb jól gyakorolni. Hatásköre kiterjed a tisztségviselő személyes működésére, alkalmasságára, tevékenységére és mulasztására: a hatalom gyakorlóján számon kell kérni vétkét és hibáját egyaránt, jogkövetését és jogmulasztását, kapkodását és késedelmét.
Tenni kell ezt úgy, hogy a nemzet szükséges politikai céljainak megvalósulását ne akadályozza, hanem éppen biztonságos, joggal alátámasztott keretet biztosítson kibontakozásuknak.
Legszigorúbban a közjavakkal való sáfárkodást, a hatékony, célszerű, takarékos és szabályszerű gazdálkodást kell megkövetelni. És a személyes szempontok: rokonszenv, ellenszenv, előny vagy hátrány, fenyegetettség, kedvező kilátás teljes mellőzését.

Szervezetében e bíróság (bírói testület) lehet akár az egységes bíróság része, akár attól független. (Esetleg az Alkotmánybírósághoz kapcsolt szerv.) Mindenesetre hatáskörét és eljárását a feladathoz kell alkalmazni: működésében meg kell felelnie a közélet ütemének, költségvetési, választási ciklusoknak, így az időszerűség és hatékonyság fokozottan biztosítandó eljárása rendjében és működési feltételei által. (Ez ellene szól az AB-vel való egységnek!) Bíráinak az államigazgatás feladatait át kell tudni tekinteni – így az igazgatási és az ítélkezési feladatkörnek egyaránt meg kell felelnie.
Vezetője lehet a LFB elnökével rangban egyenlő, lehet annak függetlenített helyettese, lényeg a hatáskörök megfelelő elválasztása. Minthogy a köztisztséget viselő a társadalomtól nyeri hatalmát, annak szuverenitását, gyakorolja, annak számon kérése minden megbízó polgárnak egyenként is, csoportosan is joga. Ezért indokolt megadni a panasz jogában a populáris akciót, vagy legalábbis bárki által megkereshető, személyükben független közvádlók (esetleg választott ügyészek), kezébe adni az eljárás indításának jogát és kötelességét.
Az eljárás során a köz tisztséget viselő nem élvezi a büntető eljárásban a terheltet megillető kedvezményeket. Sem az ártatlanság vélelme nem illeti, sem a szakszerűség, gondosság, jóhiszeműség vélelmei nem szólnak mellette: bizonyítani tartozik eljárása megfelelő voltát. A közvagyonnal kapcsolatban szigorú leltárfelelősség és vagyoni háttérfelelősség alkalmazandó. A mai Alkotmány tételei szerint is közvagyon csak közcélra, jogcímmel, ellenőrizhető módon használható fel, és a gazdálkodás során értékét lehetőleg meg kell őrizni vagy gyarapítani.

A bírói kar kiválasztásánál épp úgy, mint a vádhatóság tagjainak megbízásánál, a függetlenség és a szakmai jártasság mellett az anyagi megbízhatóság a fontos szempontok. Indokolt volna a jogász tagokat volt felsőbb bírák, alkotmánybírók közül választani, szigorú szakmai mérték szerint, másrészt a számvitelhez és közigazgatáshoz értőket ugyancsak magas mérce szerint válogatott körből, Ász, MNB, egyetemek, minősített oktatói, adó- és vámhatóság, közigazgatás vezető beosztású tagjai közül (akár úgy is, hogy e körökből a pálya befejezésének szakaszát töltse az alkalmas vezető a Közigazgatási Bíróságon). Lehetőleg el kell választani ennek során a kijelölés folyamatát a többi hatalmi ág működésétől. (Csak ötletként pl.: az államfő jelöl és a három Bíróság elnökeiből, a Számvevőszék és az MNB elnökéből álló testület szavaz.)

Zlinszky János


 

A Köztársaság elnöke aláírta...

Tárgyszavak: Alaptörvény, Alkotmány, 1949. évi XX. törvény, rendszerváltozás, keresztény magyar állampolgár, Alaptörvény elfogadása, legitimitás, Húsvét, alkotmány érvényesülése, tettvágy

Megjelenés helye: Új Ember 2011. május 08.

Magyarországnak – így hívjuk ez után hazánkat – Alaptörvénye van. A Magyar Köztársaság Alkotmányának helyébe lép. Ezzel véget ér az az 1989. október 23-a óta tartó történelmi időszak, amikor jogrendünk alapját forma szerint az 1949. évi XX törvény – 1989. őszén teljesen megváltoztatott tartalommal – képezte. Ezen Alkotmány megvalósításának, ezzel a jogállam hazai megvalósításának szenteltem jogászi pályám két utolsó évtizedét.
1989. augusztusban kezdődött. A firenzei piarista rendház vendégszobájában laktunk. Egy este csengett a telefon. Pestről jelentkezett SL barátom. „A Kerek-asztal ellenzéki oldala alkotmánybírónak akar jelölni. Vállalnád?" – Végre elértem, hogy római jogot taníthatok. Nem kívánom feladni. – válaszoltam. „Bíróként taníthatsz, a törvény lehetővé teszi!" – De olyan alkotmány lesz, amit az én erkölcsi felfogásommal összhangban képviselhetek? – volt második ellenvetésem. „Igen, olyan lesz, amit jó lélekkel vállalhatsz!" – volt a megnyugtató válasz. Igent mondtam, és nem bántam meg.
Tartalmában, tételeiben mai Alkotmányunk valóban képviselhető volt mind jogászi, mind keresztény etikámmal összhangban. Két hibája nem tartalmából adódott, és a gyakorlat által nem is volt orvosolható. Az egyik a csupán formai legalitása volt: 1949-ben nemzetközi kompromisszum fogadta el, tudatosan, noha nem a szuverén nemzet maga számára alkotott törvénye volt. Legitimitást nem kaphatott a rendszerváltó Országgyűléstől sem, hiszen az maga sem volt legitim. Ezért szövegét csak ideiglenesen, a jogállamba való békés politikai átmenet kedvéért, fogadták el addig, míg valódi népképviseleti Országgyűlés helyette véglegeset nem alkot.
22 évig kellett erre várnunk. Ez a hosszú idő sem volt elég arra, hogy a rendszerváltó Alkotmány átmenjen a köztudatba, hogy a nemzet magáénak érezze, kész legyen érte kiállni, és érvényesülését kikényszeríteni. Valójában meg sem ismerte, idegen maradt a polgárok többsége számára. Voltak, akik nem érezték eléggé nemzetinek, eléggé magyarnak. Voltak, akiknek piaci érvényesülési elképzeléseit akadályozta, ezért előszeretettel nevezték „sztálinistának", túlzottan szocialistának. Valójában sem az egyszerű választók nem ragaszkodtak hozzá, noha az emberi alapjogokat is, a szociális jogokat is részletesebben tartalmazta, mint a legtöbb hasonló törvénymű, sem a politikai vezető réteg nem kívánta érvényesíteni, mert a hatalom gátlástalan érvényesülését akadályozta. Ám a törvény, amely nem él az emberekben, egyáltalán nem él! Nem csoda, ha oly ellentmondásosan haladtunk – ha haladtunk – a jogállam felé vivő rögös úton!
22 éve folyt a küzdelem, a demokratikus jogállamot, az Alkotmány értékrendjét komolyan vevő, érte áldozatra is kész polgárok csoportja, és a keretet komolyan nem vevő, annak kiskapuit maga javára kihasználni törekvő erők között. Ráment erre a küzdelemre az ország, erkölcsileg is, gazdaságilag is. Mire ez világossá vált a választók többsége előtt, szinte csődhelyzetbe kerültünk. Mélyebbről indulunk új irányba, mint ahogy azt akár a vesztett háború után, akár a szovjet csatlóssorból szabadulva, annak adósságait legális átmenet címén kényszerűn elvállalva tehettük.
Nos, a legutóbbi választáskor megváltozott a helyzet. Az Országgyűlésben alkotmányozó többséghez jutott koalíció ígérete szerint be kívánta váltani a rendszerváltó Alkotmány ígéretét, megalkotva a magyar jogrend immár végleges, jogállami alapját képező alaptörvényt. Hogy ez ezúttal nem a hazai hagyomány szerinti Alkotmány, hanem a német előkép szerinti alaptörvény nevet kapta, ebből a szempontból mellékes.
A lényeg, hogy a választást megnyert koalíció a jogállam felé vezető úton jelentős lépést tett. Az ideiglenes, átmenetet szolgáló, kétséges legitimitású Alkotmány helyébe a választók által arra meghatalmazott Országgyűlés a jogállam jogrendjét hordozni képes és hivatott alaptörvényt alkotott. Annak immár sem magyar, sem hagyományos jellege nem vitatható, erkölcsi mondani valója pedig lényegében egyezik az eddigi jogállami alkotmányosság nemzetközileg is elfogadott normáival. Mindenkire kötelező voltát nem lehet vitatni.
A lelkesedés ennek ellenére nem általános. Fanyalognak egyesek a jogszabályhoz nem mindenben illő költői „nemzeti hitvallás" miatt, mások észrevételezhetik a fogalmazás itt-ott pontatlan voltát (ahogy a tervezetekkel kapcsolatban, javító szándékkal, tettem magam is.) Félthetik a régi szöveg határozott alkotmányos alapjogait biztosító tételek helyett az enyhébb fogalmazású ígérvények megjelenésétől a jogok érvényesülését. Kifogásolhatják a lendületes megvalósítás menetét, a vitás kérdések részletes kitárgyalásának elmaradását. A jogállami biztosítékok rendszerének részben gyengülését, részben elmaradását az előzetes ígéretekhez képest. Végül, egyesek, a sokszor kívánt, bár meg nem határozott tartalmú jogfolytonosság hiányát.
Mi, keresztény magyar állampolgárok, ne csatlakozzunk ezekhez a csoportokhoz. Lássuk tisztán: a társadalomnak szüksége van egységes, egyértelmű alapra jogrendje felépítéséhez. Az Országgyűlés ennek megalkotására felhatalmazást kapott. Elvárható volt, hogy él ezzel a felhatalmazással. Ha tette, azt tette, ami a kötelessége volt.
Az Alkotmányozó (alaptörvényt meghatározó) hatalom tőlünk, a nemzettől kapta felhatalmazását és élt vele. A kötelességét teljesítette. Szakmai szempontból az Alaptörvény talán lehetett volna csiszoltabb, lehetne itt-ott másképp fogalmazva, helyenként határozottabb, helyenként több biztosítékot nyújtó. Azonban látszik, hogy különböző választói igényeket igyekezett egyeztetni. Ígéret hangzott el arra, hogy a polgárok meg fogják kapni az alaptörvény szövegét, és így megismerhetik azt. Ez megkönnyíti erkölcsi mondani valója elsajátítását – ami fontos – és könnyebbé fogja tenni a további jogalkotó munka figyelemmel kísérését – ami lényeges.
A mi polgári, jogkövető kötelességünk az, hogy jó lélekkel fogadjuk választott képviselőink jogalkotó munkájának eredményét. Igyekezzünk a közéletben az Alaptörvény szellemében működni, annak betartását számon kérni, ellenőrizni. Amint volt államelnökünk, a kiváló alkotmányjogász, mondotta: az alaptörvény alkalmas arra, hogy a jogállami jogrendet ráépítsük. Ehhez várja most, joggal, a polgárok építő, segítő együttműködését az ország jogalkotóinak és tisztviselőinek kara. Mert, ne feledjük, csak az első lépést tettük meg. Hosszú még és nehéz a mélységből kivezető út. Sok áldozatba, sok lemondásba fog kerülni. Akik tehetik, a mélyszegénységbe jutott és további tehet viselni aligha képes rétegek helyett is kell, hogy áldozatot vállaljanak! Sok, keresztény szellemet megkövetelő lemondás, önmegtagadás, többletteher-vállalás, alázat, megértés lesz szükséges ahhoz, hogy a választáskor meghirdetett biztonságot nyújtó rend, a létbiztonság, közbiztonság és szociális biztonság kora elkövetkezzék.
A régi Alkotmány nem érvényesült, mert nem vált elevenné a nemzet tagjai által. Az Alaptörvény sem fog érvényesülni, ha a nemzet nem vállalja fel megvalósítását! Nem lesz családcentrikus társadalom, új jövőt hordozó gyermekek nemzedéke édesanyák, édesapák egymást szerető, utódaikat örömmel és áldozattal is vállaló sora nélkül! Nem lesz értéke a munkának, biztonsága az otthonnak, ha ezek belső tartalmát fel nem vállalják az alkotó munkát lelkesen vállaló, az otthon melegét megbecsülő polgárok! Nem lesz szociális biztonság, ha a másik ember előtt bezárkózó, önző társadalom fog elfordulni a rászorulók táborától. Nem születik meg a kölcsönös bizalom gyümölcsöző légköre a tisztesség és becsület általános és kivételt nem ismerő megkövetelése nélkül!
A húsvéti szent olvasmányok szerint Isten a próféta által ígérte, hogy kiveszi belőlünk a kőszívet, és érző szívet ad a helyébe. Kérjük ezt az érző szívet, mert nélküle a legszebb alaptörvény, a legköltőibb nemzeti hitvallás sem ér semmit!
Húsvéti ajándékként kapott alaptörvényünknek előlegezzünk bizalmat, és tegyük a magunk elfogadó magatartásával élővé annak tartalmát, értékeit. Akkor meg fogjuk kapni azt az áldást, amit az alaptörvényt felvezető hitvallás szerint kérünk. A jó kedvű áldozatvállalás gyümölcseként a bőség áldását.

Zlinszky János


 

Alkotmányos tulajdonvédelem – biztonság a jogállamban – és a Ptk 118. §

Tárgyszavak: tulajdonvédelem, felróhatóság, Alkotmánybíróság, Legfelsőbb Bíróság, régi Ptk. 118. §, ingatlan-nyilvántartás, evictio, kártérítés, lex Aquilia

Megjelenés helye: Polgári Jogi Kodifikáció VII/1 18-20.

Az új Ptk szerkesztésének tanulságos és izgalmas munkálatai során előbb örömmel értem meg, hogy a szerkesztőbizottság a másnak okozott vagyoni kár vonatkozásában egyhangú egyetértéssel fogadta el a kárfelelősség alapjaként a jogellenes okozást. Majd annál csalódottabban vettem tudomásul, hogy, legalábbis egyelőre, azt a Legfelsőbb Bíróság heves ellenállása folytán mégis feladta és továbbra is megtartotta kimentő okként a jogellenes okozó részéről, hogy bizonyíthassa, úgy járt el, ahogy az adott helyzetben elvárható volt. Mindez ideig ugyan egyetlen példát sem tudtak nekem gyakorlatból mondani, ahol nem lenne elvárható a jogkövető magatartás; bírói részről azzal is szokták elhárítani a kérdést, hogy gyakorlatban éppen a jogkövetés várható el, tehát a felelősség úgyis objektív. Közben egyre-másra találkozunk újabb irodalomban, értelmezésben is azzal a felfogással, amit a magánjogból ki akartunk iktatni, hogy nincs is felelősség vétkesség nélkül, tehát a kárfelelősség fogalmához tartozik a szubjektív elmarasztalhatóság az okozónál. Ezt legvilágosabban és tudományos alapossággal Földi András fejtette ki a másért való felelősségről írott monográfiájában, ami akadémiai doktori értekezése is volt. Amint Siklósi Iván legutóbbi ismertetésében a művel kapcsolatban summázza (Magyar Jog 2004. 10. 626. o.) „a magyar jogi nyelvben a felróhatóság de lege lata is szinonim fogalom a vétkességgel."
Ha ezt a jogirodalmi álláspontot összevetjük a bírói érveléssel, kitűnik, hogy a felróhatósággal jogbizonytalanságot viszünk a törvény magánjogi kárfelelősségről szóló fejezetébe, holott a törvénykönyv egyik célja a jogbiztonság.
Bárdos Péternek a Polgári jogi kodifikáció 2004. 5-6. számában megjelent legújabb elemzése lángra gyújtotta bennem a reményt, hogy talán még nincs minden elveszve az alkotmányos tulajdonvédelem vonalán. Ezért szeretném a kérdést ezúttal valamivel tágabb összefüggésben magam is ismét felvetni. Hogy Bárdos cikkén kívül római forráshely indított arra, miszerint itt még lehetne újat mondani, egyelőre csak említem, talán érintőleg még visszatérek rá. Most szándékkal nem ebből, a gyakorlat embere számára talán elvontnak tűnő érvből indulok ki, hanem az alkotmányos tulajdonvédelemből, amivel kapcsolatban ugyancsak a Pjk 5-6 számában Menyhárt Attila adott érdekes és alapos elemzést.
Az Alkotmánybíróság a kárpótlással kapcsolatban hozott határozataiban már maga is hangsúlyozta, hogy a tulajdon jogi kategória, jogellenes tulajdon nem létezik és fogalmilag nem is létezhet, jogellenesen tehát nem lehet tulajdont szerezni. Menyhárt Attila is felveti azonban azokat az eseteket, mikor társadalmi érdek védelme miatt valakinek a tulajdonában lévő dolgon más személy törvényben biztosított eredeti tulajdonszerzési jogcímen tulajdont szerezhet. A szerzés ugyan sérti az addigi tulajdonos jogvédte érdekét, tulajdonát, de társadalmi érdekből mégis elfogadják. A római jog ilyen eredeti szerzésmódként a specifikációt és az elbirtoklást ismerte. Ám a római jogban specifikáció esetén a tulajdonát vesztő fél teljes vagyoni kielégítést igényelhetett. Másrészt római tulajdonostól való szerzés elbirtoklással a tulajdonos beleegyezése nélkül nem jöhetett létre – kivéve, ha hiba terhelte abban, hogy a tulajdont valaki jóhiszeműn ellenérték fejében meg tudja szerezni. (A tulajdonos birtokközvetítő detentora vitte forgalomba a dolgot, vagy elveszett tárgyat vittek jóhiszeműn forgalomba.) E kivételes eseteken túl a tulajdonosnak az ő akarata nélkül forgalomba került dolga római jog szerint lopott dolog, res furtiva, azon tulajdon jóhiszemű elbirtoklással sem volt szerezhető egészen a késő posztklasszikus korszakig.
Magyarán, a magánszférában tulajdont képező dolgon – egyes ritka kivételeken kívül – a tulajdonos hozzájárulása, traditio-ja híján nem lehetne más magánszemélynek tulajdont szereznie. Ha mégis gyakorlati megfontolásból a törvény ad ilyen kivételes lehetőséget és egyúttal nem gondoskodik a tulajdonától íly módon megfosztott magánszemély kártalanításáról, a megoldás Menyhárt szerint is alkotmányellenes lesz. „Az elidegenítő érdekei e vonatkozásban nem védendők az eredeti tulajdonossal szemben".
Messzemenőn egyet értek ezzel a következtetéssel. Kétségtelen számomra, s történetileg is levezethető, hogy rossz irányba, kereskedelmi érdekek túl hangsúlyozása révén, elindult fejlődés eredménye az a mai helyzet, amely a kereskedelmi forgalomban visszterhes szerzőt (és az ingatlannyilvántartásban bízó az abban tulajdonosként bejegyzett személytől visszterhesen szerzőt) a tulajdonossal szemben úgy védi, hogy részükre eredeti tulajdonszerzésmódot teremt a visszterhes vételben, feloldva ezzel jogszavatossági kötelezettsége alól az eladót. Az eladó így a volt tulajdonos terhére „ingyenes juttatásban" részesül. A törvény feloldja a magánjogban kötelező gondosság alól (ius civile vigilantibus scriptum). Csak arra az esetre teszi – az állammal szemben, büntetőjogilag és csak másodlagosan a volt tulajdonossal szemben, magánjogilag– felelőssé, ha bebizonyosodik rosszhiszeműsége, ha orgazda. Ennek bizonyítására azonban a volt tulajdonosnak aligha van esélye. A büntető perben minden feltétel ellene szól és a „vádlottat" védi. S még ha be is bizonyosodott annak vétkessége. épp a büntetés révén csak messzebb kerül a tulajdonától megfosztott a neki járó kártalanítástól: az állami büntetőprevenció érdeke előzi a tulajdonvédelem alkotmányos alapjogával kapcsolatos érdeket! Az alkotmányos alapjogvédelem pedig fordított értéksorrendet követelne!
A tulajdonhoz való jog szorosan kapcsolódik az ember személyes szabadságával. Az emberi személy otthonának, környezetének kialakítása, kulturális igényeinek kielégítése, anyagi biztonságának megteremtése, hivatásának gyakorlása, családjával való együttélésének és ezen élet bensőségességének biztosítása testesül meg abban a jogban, amit a jogállamok a tulajdonban biztosítanak. A tulajdon tárgyainak birtoklása, használata, még pedig távlatilag, hosszabb, azok természetétől is, az ember életétől is függő időtartamra, az ember létbiztonságát szolgálja, s az ember erre való igénye a szociális biztonság fogalmi körébe esik, ami maga is alkotmányos alapon biztosítandó.
A tulajdonos szabadságában áll, jogaként biztosított, a tulajdona tárgyaival való rendelkezés lehetősége, ami magában foglalja azok esetenkénti cseréjét, elidegenítésének lehetőségét. Ez azonban, hangsúlyozom, tulajdonosi szabadság és nem kényszeríthető ki. Az egyszer magántulajdonba került dolgot annak fennállta alatt e tulajdonból, erőszakkal, jogalap nélkül egyáltalán nem, közérdekből csak kivételesen és azonnali és teljes kártalanítás mellett lehet kivonni, kiemelni.
Az ember tulajdona azonban valójában társadalmi célját tekintve nem egyrétű. Abban szerepelnek először is azonnali, egyszeri fogyasztásra szánt javak, (kifli, tej, papír zsebkendő). Ezek vonatkozásában pl. az elbirtoklással szerzés fogalmilag is értelmetlen, elég azok tulajdonosát a közvetlen erőszakkal vagy alattomban való elsajátítás ellen rendészeti eszközökkel védeni.
Második kategóriába esnek az életvitel előfeltételeit képező vagy körülményeit meghatározó tartós tárgyak, amelyek akár túl is élhetik tulajdonosukat, anélkül, hogy ezzel a rájuk vonatkozó tulajdonviszony megszakadna: alkotmányosan védett jog az öröklés is.
Végül a nagyobb mértékű árutermelést folytató társadalmak számára adott az u.n. tőketulajdon is, az árukészletként megjelenő, szám, súly, mérték szerint nyilvántartott és forgalomra szánt dolgok együttese. Nem a dolog jellegén múlik, hogy melyik csoportba tartozik. A harmadik csoportban szerepelhetnek jellegük szerint közvetlen felhasználásra szánt, vagy tartós és egyedi használatra, esetleg thesaurálásra szánt dolgok is, amelyek a forgalomban fel is veszik ezen első vagy második csoportbeli helyüket. A három csoport tárgyainak fizikai adottságai jogi jellegüket, hovatartozásukat ezért biztonsággal nem döntik el.
A piacon történő forgalomba hozatal, mint termelési, közösségi értékteremtési forma, létezett és közérdekű volt már régebbi korokban is. Ebből származik a jogrenddel szemben az az igény, hogy teremtse meg a piaci forgalom biztonságát. A piac biztonságából vezették le a kora újkorban, hogy a kereskedelemben visszterhesen szerző tulajdont szerez akkor is, ha az átruházó nem volt tulajdonos. (Ugyanez áll, ugyancsak biztonsági indok alapján, az ingatlannyilvántartásban bízó visszterhes szerzőre.)
A kereskedelemben szerző fél mentesítése a tulajdonos evikció-igénye alól legegyszerűbben a Ptk118 §-ban megteremtett eredeti tulajdon-szerzésmóddal volt megoldható. Amikor azonban e rendelkezés, illetve annak megfelelői az európai kereskedelmi, majd magánjogokban megszülettek, az állam mindenhatósága, az egyén jogainak viszonylagossága, azok ex gratia az államtól eredő volta volt az uralkodó jogfelfogás. Az emberi jogokat ugyan az amerikai és a francia polgári forradalom elismertette, azok között a tulajdonlás szabadsága is szerepelt, de a 19 szd állameszménye nem felelt meg ezen alapjog teljes érvényesítésének a piaci érdekekkel szemben.
Ám túl vagyunk az állami érdek minőségi felsőbbségén a magánszférával szemben. Elismerjük az ember vele született jogait, alkotmányosan védjük alapjogait és szabadságait. A tulajdon vonalán ez azt jelenti, hogy az egyén bízhat abban, a jogrend biztosítja számára tulajdona szabad használatát és sértetlenségét másokkal szemben, továbbá vagyona biztonságát esetleges közérdekű igénybevétellel szemben.
Ez pedig olvasatomban azt jelenti: aki más tulajdonát ellenérték fejében átadja és ezzel annak tulajdonjogát megszünteti a tulajdonos hozzájárulása nélkül, jogellenesen sérti meg a tulajdonos tulajdonát és e sértésért teljes kártérítéssel tartozik. Annyi gyakorlati esettel találkozunk, amikor a büntetőjogi védelem elégtelenségén elbukik a tulajdonos érdeke, hogy voltakép az a csodálatos: a jogalkotó még mindig nem eszmélt rá arra, hogy itt mulasztásban van. Megteremtette a kereskedelem biztonságát a fogyasztó javára, mégpedig nyilvánvalón a kereskedő előnyére is. Ám elmulasztotta megalkotni a kereskedő felelősségét azért, hogy ne hozzon forgalomba jogosulatlanul árút, tehát olyan dolgot, ami nem az ő tulajdona. Ha pedig ezt mégis megteszi, akár jóhiszeműn is, akkor jogot sért, s a jogsértésért a jogsértő magánfelek között tartozik helyt állni. Helyt állni vétkességétől függetlenül, hisz a magánfél a másik vétkességét számon sem kérheti: par in parem non habet iurisdictionem.
Viszont a tulajdon elvonása miatti igény érvényesítése a magánautonómia körébe tartozik, azt az állam sem át nem veheti, sem el nem vonhatja. Más kérdés, hogy közérdekből, bizonyos e körbe eső magatartásokat fog-e bűnüldözés tárgyává tenni, közérdekből, s megkíván-e esetleg ezekhez többlet kiegészítő elemeket a jogellenes elvonás mellé, pl. gondatlanságot, rosszhiszeműséget, netán célzatos üzletszerű együttműködést.
Ugyanez a helyzet voltakép a tulajdon megkárosítása, megrongálása esetén is. A tulajdonos a közhatalomtól azt igényelheti, viszont azt igényli is, hogy biztonságban használhassa tulajdonának tárgyait. Amíg a használat rendészeti előírásait meg nem sérti, tulajdona tárgyainak az ő hatalmi körében való bármely megrongálása, megsértése, értékük csökkentése jogellenes külső harmadik személyek részéről. A jogellenességért a jogellenesen eljáró teljes felelősséggel tartozik Ha a köz érdekét sérti, az állam dönti el, hogyan lép fel a jogellenességgel szemben, s kötheti annak megtorlását további feltételekhez (vétkesség, felróhatóság). Ám a magánszemély alkotmányos tulajdonának védelme és alkotmányon alapuló biztonságigénye követeli, hogy az ő vagyonában jogellenesen okozott sérelmet a sértő okozó teljesen és minden további megszorító feltétel nélkül köteles legyen, az ő igénye esetén, neki megtéríteni.
Míg a piaci tulajdonelvonás esetén nyereség keletkezik és ezért szembeszökő, hogy a tulajdonos teljes vesztesége mellett ketten jutnak – részben jogalap nélkül – haszonhoz, míg a jogosulton a jog nem segít, károkozás esetén ez azért nem ilyen nyilvánvaló, mert ott nincs haszon, hanem csak az a kérdés, ki viseli a kárt, a jogellenes okozó-e vagy a jogát védő károsult. Ehhez képest feltűnő, hogy a jog mégis az utóbbi esetre teremtett megoldást, a felróható károkozót marasztalva, miközben nyugodtan tűri, hogy a piac védelme alatt mások értékeivel való rendszeres kereskedelem fejlődik ki, és a tulajdonosok a tehetetlen rendőrséget fogcsikorgatva szidják, de nem kapnak védelmet.
Római jogra vezethető ez vissza. Ott ugyanis a tulajdon piaci eladás esetén sem került elvonásra. A tulajdonos, ha dolgát másnál megtalálta, evikcióval visszakövetelhette, s a vevő legfeljebb az eladón kereshette kárát, a tulajdon áttörőn érvényesült. Így nem volt szükség külön magándeliktumra e miatt, csak a hitelezői csalásnál (mert az átadott pénz tulajdonba került, akárki adta át). Ezzel szemben a rongálás megtörtént, így ott kellett törvény az átterheléshez az okozóra, épp jogellenessége okán, s erről a lex Aquilia magánbüntetőjog keretében gondoskodott.
Mivel a rómaiak a piaci vétel kedvezményét nem vezetették be soha, nem adtak nekünk példát arra, hogyan is kell ez esetben a tulajdonost védeni. Legfőbb ideje, hogy az alkotmányos előírást követve, a magánjog pótolja ezt s a mulasztásban rejlő alkotmányellenességet szüntesse meg. Iktassuk be a magánjogi törvénykönyvbe:
Aki más tulajdonát nemtulajdonosként kereskedelmi forgalomba bocsátja és ezáltal a tulajdon elvesztését jogellenesen okozza, köteles a tulajdon elvesztéséből adódó teljes kárt a volt tulajdonosnak megtéríteni. Ha a végeladás előtt több kereskedő kezén ment keresztül az árúba bocsátott dolog, a volt tulajdonos káráért egyetemlegesen felelnek.
Akit más tulajdonát képező ingatlanra ingatlantulajdonosként az ingatlannyilvántartásba jogalap nélkül bejegyeztek, ha e minőségében az ingatlant visszterhesen más tulajdonába jogellenesen átjegyeztetni engedi, a volt nyilvántartáson kívüli tulajdonosnak ebből eredő teljes káráért felelősséggel tartozik.
Ezzel fogunk az alkotmányos tulajdonvédelem kötelezettségének az új-magánjogi törvénykönyvben megfelelni.
Önáltatás lenne azt gondolni, hogy más már létező jogszabály alapján a volt tulajdonos érdeke ugyancsak védhető. Elsősorban a jogalap nélküli gazdagodásra gondolhatnánk. Ám a tulajdonossal szembeni jogsértés független attól, hogy az ő tulajdonának tárgyát kereskedelmi forgalomba bocsátó vagy nyilvántartás alaptalan címén eladó gazdagodott-e, esetleg hogy a több láncszem közül éppen a jogsértő nem volt-e veszteséges. Más tulajdonát kereskedelmi forgalomba akkor sem szabad bevinni, ha az ezt megvalósító ráfizet vagy semmit sem nyer a maga ezirányú működésén.
A kártérítés gondolata inkább lenne felvethető, azonban itt nehéz lenne kielemezni, hogy melyik az a cselekvő aktus (culpa in committendo), amellyel a kárt az eladó okozta. Hiszen nem ő vonta el a tulajdont, csupán lehetővé tette, hogy a kereskedelemben szerzés aktusa révén törvényben biztosított önálló eredeti jogcímen valaki tulajdont szerezzen. Lehet ő a sorozatban akár a sokadik kereskedő is, akinek már módja sem volt ellenőrizni, hogy került be az árúvá vált dolog, tulajdontárgy, a kereskedelembe. Esetleg ő is, mint kereskedőtől szerző, valójában már tulajdonossá vált, vagy elődjétől akár tulajdont is szerzett, s így maga részéről tulajdont is adott a maga részére használatra szerző utolsó helyen álló vevőnek.
A római jogban, ahol a tulajdon megmaradt, magához a dologhoz kapcsolódó viszonyuk létesített jogi kapcsolatot a birtokos és a tulajdonos között. A mi jogunkban, épp a tulajdon új jogcímen létesülése miatt, ilyen jogi kapcsolat nem létezik. Ezért, úgy vélem, csak úgy oldható meg a védelem hatékonyan és alkotmányosan, ha, amint a piac védelmében eredeti tulajdonszerzési jogcímet biztosít a törvény, a tulajdonát elvesztőt is új magándeliktum létesítésével védi meg az ő dolgát jogellenesen forgalomba juttatóval szemben. A szabályt a kötelmi jog „Kötelmek jogellenes magatartásból" részében indokolt elhelyezni, a kártérítéstől elkülönülő fejezetben. Annak érvényesítésére egyébként – ha lesznek – az objektív jogellenes kárért való felelősség szabályai általában alkalmazhatók.

Zlinszky János


 

x