Magánjog

 

A kegyelet magánjogi kérdései – személyi jog, vagyoni jog, és kötelezettség

Javaslat magánmunkáltatói szerződés szabályozására az új Ptk-ban

A delictum Marton Géza munkáiban Még nincs kiadói hozzájárulás!

A polgári jog szankciórendszere.

 


 

A kegyelet magánjogi kérdései – személyi jog, vagyoni jog, és kötelezettség

Tárgyszavak: személyiségi jogok, kegyeleti jog, régi Ptk., Nemzeti Kegyeleti Bizottság, közkegyelet, magánkegyelet, sírhely birtoklása, Ráday-család, bírói gyakorlat

Megjelenés helye: Polgári Jogi Kodifikáció, 2005. VII. évf. 2. sz. 12–14.; valamint: Kegyelet és emlékezet, Nemzeti Kegyeleti Bizottság, Bp. 2007. 39–48.


Alkotmányunk szerint az egyes ember személyisége születésétől haláláig tart. Ezen idő alatt jogalany, alkotmányos szabadságok, alapjogok, köz- és magánjogok alanya, védettje, jogosítottja és kötelezettje. Személyi jellegénél fogva sohasem lehet a jog tárgya. Szubjektum, nem objektum.
Ám az ember nem csak egyes ember, hanem része a társadalomnak is. Egy genus – a homo sapiens – speciese, mégpedig ismételhetetlen, nevesített, egyszeri speciese. Nem kívánok e szemlélet gyökereivel most foglalkozni, de a mai jog- és társadalomelmélet oldaláról rögzítem, mint uralkodó tant. Egyelőre hiába feszegeti korlátjait a tudomány, sorozat-reprodukció, klónozás, más hasonló kísérletek lehető távolban való csillogtatásával. A szép új világ epszilon-sorozatai egyelőre váratnak magukra, s a lehetőség felvetésének mind erkölcsi, mind jogi gátjait észleli az ötletekre válaszoló józan közvélemény.
Az ember tehát egyedi jelensége fajtájának, egyszer létre jön – e lét előfeltételeinek biztosítására jogos elvárásokkal – s egyszer befejezi e létét, hátrahagyva értékeit, és igényelve jó híre fennmaradását.
Ez a jó hír, lecsengő életünk távoli jövőben halkuló visszhangja, úgy tűnik, minden anyagelvű józan szemlélet ellenére nem közömbös számunkra. „Az jó hírért, névért, Az szép tisztességért Ők mindent hátra hagynak" – mondja a vitézekről, koruk példáiról, Balassa. „A rossz, mit ember tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele" – így ügyes szónoki fogással Antonius, aki temetni jött Cézárt, és nem dicsérni, mert csak erre kapott engedélyt. Ezt viszi magával az élet peremére szorult lángész, a nagyorrú Cyrano – a makulátlan becsületet!
Nem tisztem, nem is lehetőségem idézni mind a művészi megfogalmazásait az ember után maradó jó hírnévnek, az őt halála után is megillető kegyeletnek. A jog világa szürke, hogy mindenki számára egyértelmű legyen, cicoma nélküli, hogy biztonsággal olvasható legyen. Mégis, van ennek a világnak is művészete, ami nem a költőiség, de az értékek világába vezet: igazság, egyenlőség, méltányosság, a személy egyszeri, egyedi volta előtti tiszteletadása a többi személyeknek. Róma polgára, egyenlő az egyenlők közt, kandallója párkányán őrizte ősei szobrait, tisztelettel övezte hamvaikat. Már ők hittek abban, hogy „nem hal meg az, ki milliókra költé dús élte kincsét, ámbár napja múl, hanem lerázván, ami benne földi, egy éltető eszmévé finomul, mely fennragyog, s nőttön-nő tiszta fénye, amint időben, térben távozik, melyhez tekint fel az utód erénye: óhajt, remél, hisz és imádkozik...
Erre a visszhangra, az egyre növekvő kegyeletre kevesen tarthatnak igényt. Halandók vagyunk mindnyájan – mondatja Felix Dahn, a nagy költő, jogász és történész Narsesszel – s halhatatlanok csak kevesek közülünk, a haláluk után. Ám minden embernek kijár az egyedi távozás lehetősége, az őt szeretők, tisztelők gyásza előtti meghajlás, a visszfény csendes elhomályosulásának kivárása. A kegyelet, és a becsület.
Ennek a kegyeletnek, amellyel az eltávozott társ után tekint a társadalom egyelőre vissza maradó része, van közjogi vonatkozása. A tisztelet a közért áldozott élet, a sokak számára értéket termő élet, a példát mutató értékmegvalósítás előtt közösségi, helyi, testületi, népi vagy nemzeti kegyeletet ébreszt. Az anyagelvű társadalom tévútjain fenn kívánjuk tartani, meg kívánjuk őrizni a szellemi és erkölcsi érték becsületét példaként, buzdításul, ösztönzésül. Hogy törvényi alapja van az ilyen közkegyeletnek, szükségszerű, egyszerre sajnálatos és örvendetes. Sajnálatos, hogy meghasonlott korunkban törvény kell arra, aminek természetes jó érzésből kellene fakadnia. És örvendetes, hogy ha kell ehhez törvény, hát van rá törvényünk, csak élnünk kell vele.
Ám a társadalom kegyeletes emlékezetén túl minden eltávozott személy kegyelete magán szférájának is lényeges része. A jó hírhez való joga nem hal meg vele együtt. A becsülete védett jogtárgy lesz, az azt hordozó személy hagyatékának személyi jogi részeként. Magánjog, törvény védi szellemi hagyatékát, szerzői, alkotói jogait, és törvény biztosítja emlékének védelmét azok számára, akiknek ez az emlék kedves – hozzátartozói, illetve jogutódai, örökösei és hagyományosai számára. Nem tárgyiasodik ez a kegyelet, noha per tárgya lehet, hanem a személyiség visszfényeként jelenik meg a jog szürke világában. Amint a magatehetetlen gyermek, a magáról gondoskodni már nem képes öreg vagy beteg személy marad, noha mások gondozására szorul, és e gondozás egyik alapvető szempontja, hogy személyes méltóságát a magatehetetlen is már-még megtartsa, így a kegyeleti személyi jogi védelem is a személynek szól, aki már nincs, de volt, és aki – nem amely! – továbbra is, személytelenül is, igényt tarthat nevesített tisztessége megőrzésére, védelmére.
E jog nem abszolút. A tudományos és történeti kutatás, mint a tudomány szabadsága, ugyancsak védett alkotmányosan. A valóság megismerésére általában mindenkinek személyes joga van, feltéve, hogy e valóság nem más személyes szférájának belső kérdése. Ezért a bírói gyakorlat esetről-esetre döntheti el, hogy melyik jogot részesíti elsőbbségben. Másrészt egyelőre a Ptk. nem nevesíti a halál utáni jó hírnévhez való jogot, e negatív vetületében. A Ptk. 78 § nem tér ki arra, hogy a jog túléli a jogosult személyt. Nem lehet valaki szerzőségét letagadni, bitorolni, elvonni, – de lehet-e róla tudva hamisat állítani, jó hírét ferde beállításban feltüntetni, esetleg annak rontására tudva vagy gondatlanul hamis okiratot, adatot felhasználni, közölni. Véleményem szerint az új Ptk. személyi jogi részében indokolt lenne e jog anyagi jogi nevesítése, tovább élő jellegnek hangsúlyozása, nem csak a vele kapcsolatos védelem rendezése, még pedig határidő nélkül: amíg valakinek fennmarad a híre, igénye van arra, hogy az valósan, torzítás nélkül maradjon fenn. A róla szóló értékítélet, mint a véleményszabadság része, lehet szabad, de a róla szóló tényállítás halála után sem lehet hamis.
Az elhunyt személy személyiségi jogai védelmét a Ptk. 84 § (3) a hozzátartozóra, valamint arra bízza, aki az elhunyt végrendeletében juttatást kapott (a megfogalmazás tágabb, mint az örökös fogalma). Közérdekű védelem esetén az ügyész is jogosult fellépni. Egyelőre sem jogszabály, sem bírói gyakorlat nem tisztázza, mi a követendő két képviseleti jog kollíziója esetén (több hozzátartozó, pl egy filmesítéssel kapcsolatban, iratok halál utáni publikálásával kapcsolatban, közkegyeletre igényt tartó személy történeti jelentőségű szerepének nyilvánosság-igénye és ugyanerre családi védettség igénye ütközése esetén. Ezek adott esetben érdekes személyi jogi konfliktus helyzeteket vethetnek fel.
Régebben meghalt személy személyiségi jogai érdekében gyakorlatilag a leszármazók lesznek a jog képviseletének jogosultjai. Az egyenes ági rokon ugyanis, a távolságra tekintet nélkül, közeli hozzátartozónak, a házastárs egyeneságbeli rokona hozzátartozónak minősül. (Hogy e kegyeleti vagy jóhírnévhez kapcsolódó védelem szempontjából – a névazonosság okán – a testvér leszármazóját nem volna-e indokolt jogosítani, inkább, mint a házastárs leszármazóját, de lege ferenda megfontolást érdemelne.) Hogy aztán több, esetleg ellentétes álláspontot képviselő leszármazó között a közelség rangsort szab-e, avagy a képviseleti jogosultság együttes-e, egyetemes-e vagy esetleges, ugyancsak jogilag rendezetlen kérdés, noha esetleg családi iratok felhasználása, kutatása, képmás használata, életrajz irodalmi vagy történelmi feldolgozása vethetnek fel tisztán személyi jog vonatkozásában is vitákat. Bizonyos jogszabályi irányvonalaknak az új polgári törvénykönyvben történő megadása esetleg elvi szinten későbbi, kegyelethez nem illő vitáknak vehetnék elejét. Élő példaként idézhetem a nemrég tragikusan elhunyt Wass Albert írónk műveinek kiadási joga körüli, még le nem zárt méltatlan vitákat a közeli hozzátartozók között.
A képviseleti – rendelkezési jogosultság / kötelezettség mindjárt a halált követő intézkedésekkel kapcsolatban felmerül(het). Az elhunyt tisztes eltemettetése, végakaratának érvényesítése, a kapcsolódó költségek fedezése részben még a hagyatéki eljárás részei, ugyancsak hátrahagyott tartozásainak rendezése is. A polgári jog állapít meg a hagyatékot terhelő költségek között rangsort, amelyben az elhunyt élete végéig történő gyógyíttatása és tisztes eltemettetése elsőséget élveznek más hitelezői igényekkel szemben (Ptk. 677. § (1)).
Az eltemettetéssel kapcsolatos rendelkezési jog (és kötelezettség) általában az együtt élő családtago(ka)t illeti (terheli), így a házastársat, felnőtt gyermekeket, ezek hiányában vagy fellépésük elmaradása esetén a közelebbi rokonokat, (egyelőre nem szabályozott, hogy) az öröklésre meghatározott rend szerint (végrendeleti, ill. törv. örökösök). A hatóságok előtti eljárásban a közintézmények általában el szokták fogadni az intézkedő hozzátartozó felléptét. Ritkán adódik abból jogvita, hogy ki jogosult intézkedni, s ha többféle elképzelés merül fel az örökhagyó tisztes eltemettetésével kapcsolatban, melyik érvényesüljön. Ebben irányadó lehet az elhunyt kinyilvánított akarata, de ez lex imperfecta: a hozzátartozók attól el is térhetnek, pl. temetési mód, hely megválasztásában, egyházi szertartás igénybe vételében vagy mellőzésében stb. (A római jog adott esettel kapcsolatban kifejezetten felmentette a felelősség alól azt az örököst, aki az örökhagyó végintézkedési akaratát megszegve, tisztességgel temettette el azt és nem egyszerűn elszórta hamvait (D. 28.7.27. – általánosabban D. 28.7.18.)
Az eltemetés jog által előírt „tisztes" módjának nincs kialakult bírói – hatósági gyakorlata. Tisztesként elfogadható minden olyan szokásos mód, amelynek során az elhunyt emléke nem kifejezetten sérül, szándéka nem indokolatlanul és kirívón kerül elvetésre.
Köz- és magánkegyelet ütközése esetén a magánkegyeletnek, a család akaratának (kivált, ha az elhunyt kinyilvánított akaratára támaszkodik) elsőbbsége van (Pl. csendes, zártkörű gyászszertartás, egyházi végtisztesség megadása terén), de általában elvárható, hogy valamilyen formában a köz részéről (település, munkahely, hivatás stb.) megnyilvánuló részvét megnyilatkozásának szervezetten teret adjanak.
Sérti a személy kegyelethez való jogát minden olyan eljárás, amely a tisztes eltemettetés lehetőségétől megfosztja. Önkényuralmi rendszerek ilyen jellegű eljárását a történelem már sokszor kifogásolta, iparkodott lehetőség szerint utóbb jóvá tenni. Az államhatalom részéről a meg nem felelő életvitel, jogrend elleni cselekvőség miatti rosszallás véget ér a halállal. A minimális tisztességgel történő eltemettetés a köz ellenségének is kijár. Más kérdés, hogy közületek részéről a tisztesség megadása szabad, diszkréciós jog, tehát az egyházával nyíltan, konokul és haláláig szembe fordult egyén részére az egyházi végtisztesség az egyház belső szabályzata szerint megadható, de meg is tagadható. Minthogy e kérdés a vallásszabadság védelme alatt áll, az állásfoglalással szemben jogorvoslati lehetőség nem létezik.
Ugyancsak akadálya lehet átmenetileg a végtisztesség bizonyos módjának a közérdek: bűncselekmények áldozatainál, járványban elhunytak vonatkozásában, előírhatók vagy éppen megtilthatók olyan temetési módok, amelyek későbbi nyomozás akadályai lehetnek, vagy újabb betegség forrásait képezhetik (a halott égetése vagy éppen annak megtiltása). Ez esetben a közérdek elsőbbségének szabálya érvényesül, és annyiban korlátozhatja a kegyelethez való jogot, amennyire az szükséges és arányos. Hatóság ilyen sürgős esetben a jogorvoslati fórumok döntésének bevárása nélkül is, közérdekből azonnal végrehajtható intézkedéseket hozhat, sőt hozni köteles is lehet, a kegyeletre jogosult család ellenére is.
A továbbélő jó hír és a végtisztesség során megadott utolsó nyugvóhely lesznek, lehetnek a továbbiakban a kegyelet tárgyai. Míg a jó hír a személyi jogvédelem körében vethet fel kérdéseket, a sírral, nyughellyel kapcsolatos jogok és kötelezettségek felvetnek közrendi, fenntartási, használati jogokat és kötelezettségeket, vagyoni vonatkozásokkal is. Ezek jogi rendezésében egyelőre számos hézag létezik, noha a Nemzeti Kegyeleti Bizottság gyakorlata, a hozzánk érkező kérelmek mutatják, hogy a temetők és sírkertek fenntartásával, kezelésével, megszüntetésével kapcsolatban távolról sincs minden rendben. Piacgazdaságban piacra kerülhet a kegyelet is: egyeseknek nagy üzlet, másoknak a veszteséget még súlyosbító komoly teher, de családon belül előjogok, előnyök és hátrányok miatti súrlódások forrása is lehet egy-egy kedves hozzátartozó utolsó nyughelye. (Ismét utalnék a római jogra, amely a sírhelyül szolgáló ingatlant, a sírhoz vezető utat kivette a res commercii, a forgalom tárgyát képezhető jogok közül, s e jogok sérelme esetére közjogi, deliktuális, mégpedig populáris keresettel érvényesíthető eszközöket adott a hatóságnak
A Nemzeti Kegyeleti Bizottság nemrég végig kísérhette a nemzeti kegyelet tárgyát több tagja vonatkozásában kiérdemelt gr. Ráday család péceli sírboltjával kapcsolatos jogvitát a temetőt fenntartó helyi református gyülekezet és a sírboltban nyugvók egyik közeli hozzátartozója, leszármazója között. E per során a Gödöllői Városi és a Pestmegyei Bíróság több bátor és alapos döntést hoztak, példáját adva annak, hogy a rendkívül hiányos jogszabályi háttér mellett is lehet olyan kérdéseket eldönteni, mint hogy meddig kell kegyelet tárgyaként egy sírlétesítményt fenntartani, milyen előfeltételek esetén dönthet a temető tulajdonosa annak a létesítménynek megszüntetése, az abban elhelyezettek más fajta elhelyezése mellett, mennyiben szólhat bele a kegyeleti helyzet fenntartásába vagy megsértésébe közeli hozzátartozó, s meddig terjed joga a jogorvoslathoz, bírói úthoz, illetőleg a létesítménnyel kapcsolatos közvetlen rendelkezéshez. (Vö Gödöllői Városi B. 12.P.20534/2001., Pest Megyei B. 4.Pf.21.254/2002, valamint GVB 9.P.21.886/2003, PMB 5.Pf.20.975/2004. ügyek.)
A Ráday család péceli sírboltja, az abban nyugvó személyek okán, kiemelten igényt tarthat arra, hogy nemzeti sírkert részévé nyilvánítsák, megóvják az enyészettől. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság erre a szükséges határozatot meghozta, nincs azonban arra sem kerete, sem feladatköre, hogy a fenntartás – felújítás megfelelő módjáról maga gondoskodjék, vagy ahhoz anyagi eszközöket rendelkezésre bocsásson. A sírkápolna maga kétszintű kripta, alsó részében a koporsókkal, felső részében emléktáblákkal. Sírkápolna, amilyet hazánkban, de másutt is sok család létesített családi közös nyughelyül, s amelybe aztán nemzedékek sora temetkezhetett családi döntéssel történt befogadás vagy éppen kizárás alapján. Sokszor oldalági rokonok is kerülhettek ilyen sírba, vagy a család egyes hűséges barátai, emberei. (A szóban forgó Ráday kriptában 15 Ráday családbeli, ill. házastársa, három leányági leszármazott, és öt további nem nevesített személy nyugszik.) Az ilyen „vegyes" társaság általában nem változtat azon, hogy a nemzeti kegyelet fennmaradását megérdemlő családtag árnyékában a többiek nyughelye is mentes marad a temetők temetési rendjének forgójától, amely első létesítéstől 25-30 év, sírkápolna esetén 60-100 év fennmaradási időt biztosít, meghosszabbítva az ezen időn belüli újabb rá- vagy betemetések időpontjától. Maga a 25 éves terminus orvosi szempontok szerint került annak idején megállapításra, az un. porladási időt figyelme véve, és ezért logikusan hosszabbodik meg minden koporsós betemetéssel. Ilyen szempontból nem számítanak meghosszabbító tényezőnek az urnabehelyezések, azok esetleges hosszabbító hatása, ezzel járó anyagi vonzata tehát külön, jogi, diszkréciós megállapítás tárgyát képezheti a temető fenntartó-tulajdonosa és a kegyeleti hely használati jogát határozott időre megszerző kegyeleti jogosult(ak) között.
Rendezetlen jogilag és vita tárgya lehet, hogy a még nem telített sírba az üres helyekre ki temetkezhessék, – kit lehessen behelyezni. Ennek a lehetőségnek egyre komolyabb anyagi és esetleg akár kényelmi értéke is van. A már említett Ráday sírkápolna példáján indulva, ott a még meglévő üres helyekre a Ráday család mindkét ágbeli leszármazottai temetkezési jogát, valamint a síremlékkel való rendelkezési jogát elvben mind a temetőt fenntartó egyház, mind a bíróság adottnak, vitán felül állónak tekintette. (Valószínűleg nem tekintették volna természetesnek és adottnak a család alkalmazottai, barátai ott történt eltemetése okán ezek leszármazottainak korlátlan későbbi temetkezési igényét, ha ilyen felmerül. Jogi érvként valószínűleg a családi létesítésre, és ennek alapján a családi körben maradó rendelkezési jogra lehetne adott vitában hivatkozni, a temetettek elvben a személyes kegyeletre mindnyájan egyenlő mértékben jogosultak lévén.)
A második világháború után, 1947-ben, a Ráday család a kriptában eltemetett tagjainak egyik leányági leszármazottja adott a temetőt fenntartó egyháznak arra engedélyt, hogy a sírkápolna felső részét, a létesítmény állagának felújítása – fenntartása fejében, átmenetileg ravatalozóként használja, míg ilyennek építése a temetőben közcélra meg nem valósul. Ezen engedéllyel kapcsolatban a család más tagjai kifogást nem emeltek. A ravatalozókénti használat – a felső részben – megvalósult a gyakorlatban. Az azt engedélyező hölgy a használatot nyilván ellenőrizte, és nem kifogásolta, mert utóbb, 1961-ben, úgy rendelkezett, hogy a sírkápolnát zárják le, oda – bár volt még hely – többé ne temessenek (valószínűleg illetéktelenek odatemetését kívánta megakadályozni), s halála után meglévő vagyonában a sírt fenntartó egyházi közösséget örökösévé is tette. (Ezzel is eszközöket biztosított a sírkápolna megfelelő fenntartására.)
Kérdés, hogy a lezárásra az utasítás vajon a kripta jogának lejártakor, vagy az előtt történt-e. Utóbbi esetben véleményem szerint egy jogosult hasonló intézkedése nem zárhatott el véglegesen egyébként vérségi – családi jogon oda temetkezni kívánókat igényük érvényesítésétől, azaz – ha a fenntartás költségét a meghosszabbítás folytán a tulajdonosnak megtérítik –, a temetőhely igénybe vételétől. Ha a jog már amúgy is lejárt, és/mert azt hozzátartozó határidőben meghosszabbítani nem kívánta, úgy a leszármazott rendelkezése csak arra szólt, hogy a kegyelettel ellenkezőnek tartaná a családi sírboltnak köztemető helyként való esetleges hasznosítását annak további fennállta során.
Ezt az óhajt a temető fenntartója tiszteletben tartotta, a kriptába tovább nem temettek. Viszont az ideiglenes ravatalozóként történő hasznosítást 1974. után jelentősen és tartósan kiterjesztették: bizonyos hozzá- és beépítések történtek, a felső kápolnarészbe halotthűtő kamra létesült, lambéria burkolattal letakarták az ott nyugvó Rádayak emléktábláit, lezárták az immár berendezéseket is őrző teret, és ezzel a kegyeleti megemlékezni akarókat a sírkápolnából ténylegesen kirekesztették.
A család egy másik tagja, ugyancsak az ott nyugvók közül többnek is leszármazója, aki az eredeti ideiglenes használatba vételkor hazánkban élt és az ellen nem tiltakozott – tudott-e róla egyáltalán, nem képezte bizonyítás tárgyát, de mindenesetre két évtized során tudomást szerezhetett arról –, majd 1975-ben külföldre távozott és onnét a rendszerváltást követőn tért vissza 1994-ben – észlelve a közben történt használat-kiterjesztést, a sírkápolna lezárását, és a belső berendezéssel a kegyeleti emlékek teljes eltakarását, tiltakozott a létrejött állapot ellen. Előbb, sorozatosan, a temető tulajdonos egyháznál, majd az üzemeltető vállalkozó bérlőnél. Mikor ez eredménytelen maradt, maga részéről is lakattal zárta le a helyiséget, megakadályozandó az abban folyó további tevékenységet. A Nemzeti Kegyeleti Bizottságot is megkereste a sírkápolna nemzeti sírkertként történő védését kérve, valamint a Bizottság beavatkozását a célellenes és kegyeletsértő üzem megszüntetésére.
A lelakatolás miatt az üzemeltető birtokháborítási panaszt nyújtott be a Gödöllői jegyzőhöz, amely eljárásban a leszármazót, – akivel kapcsolatban rögzítették, hogy birtokban soha nem volt, – eltiltották a kápolna lezárásától, és az ott folyó tevékenység akadályozásától. Felvetődik elvi kérdésként, hogy vajon birtoklást jelent-e a sírhely használatának jogosultja részére maga ez a használati jog, vagy függetlenül a jogcímes használattól, a sírhely birtokosa továbbra is a temető tulajdonosa, esetleg az ő jogán annak üzemeltetője, avagy egyáltalán nem célszerű a birtok fogalmának alkalmazása a temetői viszonyokra. Talán helyesebb a kölcsönösen korlátozott használati jogcímek egymással szembeni tiszteletben tartásának kötelezettségéről beszélni. Analógiaként a közcélra szolgáló közterületek használati rendjét lehetne alkalmazni, ahol is éppen a kizárólagos birtoklás minden formája ellen tiltakozhat joggal minden potenciális használati jogosult, és kizárólagos birtoklásra, a közösség használatának akadályozására nem jogosult a közhatóság sem. (Analógiaként a res publico usui destinatae jogi megítélését érdemes mérlegelni.)
A leszármazott Ráday-utód ezután indított pert a kegyeleti jogok sérelmének megállapítására a Gödöllői Városi Bíróság előtt, ami aztán megjárta a Pest Megyei Bíróságot is.
E perek során a felperest annak alapján, hogy igazolt felmenői nyugosznak a sírkápolnában, a Ptk. 84 § (3) alapján minden korlátozás nélkül jogosultnak ismerték el a perindításra, függetlenül attól, hogy a sírkápolna eredeti fennmaradási ideje lejárt-e már vagy nem, hogy azt felperes a maga költségén meghosszabbította-e vagy nem. A Bíróság álláspontja szerint a sírhely használati idejének lejárta önmagában nem szünteti meg a sírhelyhez fűződő kegyeleti jogokat, hanem csak megnyitja a tulajdonos / fenntartó részére a lehetőséget, hogy a temető addig lekötött részével az előírások, így többek között a kegyeleti szabályok, figyelembevételével rendelkezzék. Ehhez azonban előzetesen az addigi használati jogosultak felhívása szükséges a joguk gyakorlására, s amíg ez meg nem történt, a jogvesztés nem következik be. Ha a meghosszabbításra szóló felhívás megtörtént, és arra jogosult nem jelentkezett, úgy újabb felszólításnak kell a sírhely megszüntetése, halottak áthelyezésének kilátásba helyezése tárgyában történnie, s amíg ennek határideje le nem járt és annak értelmében tényleges felszámolása a sírhelynek meg nem történt, a kegyeleti jogokat a sírhelyen a lejárattól függetlenül tiszteletben kell tartani.
Elvi éllel mondja ki a Bíróság: „Amíg a Ráday család tagjai ebben a sírboltban nyugosznak, hozzátartozóik jogosan tartanak igényt emlékük megőrzésére", mivel ez a síremlék az ott eltemetettek emlékének a megőrzését szolgálja. Minden ezzel ellentétes tevékenység sértheti a /hozzátartozók/ – felperes – kegyeleti jogait.
A Megyei Bíróság ehhez hozzáfűzve ítéletében megállapította, hogy az alperes ténylegesen megsértette a felperes kegyeleti jogát a megvalósult üzemeltetéssel.
Az Egyháznak a Bíróság álláspontja szerint a régebbi jogszabály 10/1970 sz. ÉVM r., illetve az újabb 145/1999 sz. Korm. r. rendelkezései szerint kötelessége lett volna a létesítőt vagy jogutód jogosultat a síremlék rendbetételére felhívni. (A Bíróság álláspontja szerint egyébként a fenntartás kötelességét, ideiglenes ravatalozó jelleggel történő használat fejében, a temető tulajdonos egyház átvállalta, tehát ezt a családon nem kérhette számon.)
Lejárt sírhely esetén az áthelyezésre a megfelelő eljárással az érdekeltek figyelmét ugyancsak fel kellett volna hívni. Utóbbi felszólítás megtörténtét az Egyház alperes nem tudta igazolni, így a felperest a sírhely kegyeleti jellegének megőrzése megillette, mint személyi jogosultság, – függetlenül attól, hogy a sírkápolna mint potenciális temetési hely feletti rendelkezés, a használat lejárta és a meghosszabbítás elmaradása miatt viszont már nem illette meg. (Ez ügyben legfeljebb újabb egyességet köthetett volna novációként a tulajdonossal.) Ez a kérdés egyébként, minthogy a kápolna időközben a nemzeti sírkert része lett, annak fennmaradása szempontjából másodlagos kérdéssé vált.
A Bíróságok megállapították továbbá, hogy az eredeti, ideiglenes ravatalozóként történő használatra szóló engedély nyilván rég lejárt, amellett a használat módja jelentősen kiterjedt. Ma már nem csak ravatalozó kápolnaként, hanem halottasházként, kellékraktárként is használjál a síremléket, ami annak kegyeleti jellegét teljesen elvonja, az ott nyugvók emléktáblái olvashatatlanok, a sírkápolna egyébként nyitott részébe is a bejárás lehetetlen. Ezért a Városi Bíróság kötelezte a tulajdonost az eredeti állapot helyreállítására. A Megyei Bíróság ezzel kapcsolatban elvi éllel megállapította, hogy az átalakítással a leszármazó kegyeleti joga mint személyi jog sérült. Nem látta azonban bizonyítottnak „nem vagyoni kár" keletkezését ezzel kapcsolatban.
Kérdés, hogy ha a Ptk. új tervezetében előirányzott személyi jogok sérelme miatti elégtétel – bírság bevezetésre kerül, és így a személyi jogok sérelmének ellentételezését ma szolgáló, hamis asszociációkat ébresztő, „nem vagyoni kár" fogalma kikerül a törvény szövegéből, hasonló adott esetben nem másképp fog-e mérlegelni a Bíróság. A jogalkotó szándéka mindenesetre arra irányul, hogy a személyi jogok sérelmének pönalizálását függetlenítse a sérelem szubjektív hatásától és ezzel hatékonyabb eszközét teremtse meg – többek között – a kegyeleti jogok védelmének is.
A Bíróság megfontolás tárgyává tette a jogosult hozzátartozók kötelezettségét a sírhely megfelelő állapotú fenntartására. Úgy ítélte azonban adott esetben, hogy az ideiglenes ravatalozó célú felhasználás engedélyezése éppen azért történt, mert ennek fejében a temető tulajdonosa vállalta a síremlék rendbe hozatalát és fenntartását. Így annak a kötelezettségnek elmulasztására, hogy a sírboltot a család nem tartotta rendben, a temető tulajdonosa nem hivatkozhatott. Annál kevésbé, mert a használatot ideiglenesen engedélyező családtag örökösévé is tette a péceli református egyházat, nyilván ezzel is eszközöket biztosítva a sírbolt fenntartására.
A sírhely birtoklásának jogi kérdését a Bíróság, úgy tűnik, elvi éllel, helyesen, megoldotta. Nem oldotta meg, mert nem is volt vitatott, a leszármazottak esetleges egymással ütköző, vagy egymást akár ki is záró, rendelkezési jogainak találkozása esetére követendő eljárást. Nincs egyelőre arra joggyakorlat, hogy a sírhely tényleges gondozása a jogosultak valamelyike részéről keletkeztet-e többlet-jogot az esetleges sírhely-meghosszabbítás vonatkozásában. Semmiféle norma vagy szabály nem rendezi, hogy valamely sírhely gondozása, esetleges meghosszabbítása keletkeztet-e a sírhasználathoz jogot olyanok számára, aki(k) a Ptk. 84 § szerint eleve nem esnek a személyi jogok érvényesítésére jogosítottak közé (nem leszármazók, nem juttatottak stb.) Ilyen élethelyzetek pedig adódnak. Ugyancsak nem rendezi ma semmiféle szabály azt a kérdést, hogy olyan rátemetés esetén, amikor az elporlási idő egészségügyi előírásának figyelembe vétele nem indokolt (urnaelhelyezés), legalább az urna lejárati idejével hosszabbodik-e a sírhely használati ideje. Ebben a vonatkozásban a teljesen szabad elhelyezés és minden jogi következmény nélküli elhelyezés különböző válfajai találhatók a gyakorlatban, tetézve olyan gondokkal, hogy pl. a fizető urnaelhelyező megszerzi-e az adott sírhelyre még lehetséges koporsós temetés jogát is, vagy az urna elhelyezése a további koporsós rátemetést eleve kizárja, netán a két kérdés egymástól teljesen független, esetleg szabad megállapodás tárgya.
Rendezetlen az a kérdés, mennyiben várhatja el a temetőkert kezelője a sírhely jogosultjától magának a sírhelynek a fenntartását és karbantartását – ha nem építészeti veszélyeztetettség forog fenn. Az egyszeri használati megváltás minden további rendben tartás alól mentesít, vagy az ilyen megkötéseket előre, szerződésben, kell a feleknek rendezniök. A jogalkotó rendeleteiből kiérezhető szándéka mintha erről, a magánautonómia körébe való utalásról, tanúskodnék. Kérdés ismét, hogy ha települési, közterületképi okok a gondozás szigorítását indokolják, mennyire lehet annak visszaható hatálya azokra, akik más körülmények közt, más elvárások ismeretében szerezték meg a sírhelyhasználat jogát.
Úgy érzem, az ismertetettek és a felvetett gondolatok is mutathatják, mennyire szükséges lenne az új, magánautonómiát elismerő, és nemzeti kegyeletet ébreszteni kívánó világunkban a temetéssel, sírhellyel, személyi és vagyoni vonatkozásaikkal kapcsolatos átfogó, átgondolt, elvi rendezés. A Nemzeti Kegyeleti Bizottság legalábbis a gondolatok ébresztését, a problémák felvetését kötelességének tartja. Jó lenne, ha különböző jogalkotó szervek az ezzel kapcsolatos tapasztalatainkat, nemkülönben vonatkozó törvényes illetékességünket figyelembe vennék. Ennek időnként sajnálatos ellenpéldáit tapasztaljuk. Azok részletezése e helyütt talán ünneprontó magatartás lenne. Ez azonban távolról sem azt jelenti, hogy felvetésük nem lehetne indokolt. Azonban mindenesetre már kívül esnék választott tárgykörömön.

Zlinszky János

 


 

 

Javaslat magánmunkáltatói szerződés szabályozására az új Ptk-ban

Tárgyszavak: magánmunkáltatói szerződés, munkavédelem, szociális biztonság, magánmunkaviszony, praestare, javaslat

Megjelenés helye: Polgári Jogi Kodifikáció X (2008) 1 23-25.


Általános indokolás:


A jogalany valamely feladat személyes ellátására több jogágban vállalhat kötelezettséget. E vállalása személyes autonómiáján alapuló szabadságából fakad, és jogáganként más-más jellegű kötelezettséget alapoz meg.
A közjog keretében vállalt feladat – akár választás alapján, akár alkalmaztatás alapján kerül felajánlásra, – köztisztviselői ill. közalkalmazotti viszonyt létesít. Ezeknek külön törvényekben megvan a maguk szabályzata, a legfontosabb, választáson vagy kinevezésen alapuló köztisztségekkel járó hatalom és kötelezettség, e jogviszonyok tartalma alkotmányban meghatározott.
A vállalati, kereskedelmi, ipari termelés keretében vállalt feladat az újkori értelemben vett klasszikus munkaviszony. Alkotmányos megalapozottsága a munkához való jog, az egyenlő munkáért egyenlő bér elve alapján járó munkabér, illetve a végzett munka mennyiségéhez és minőségéhez igazodó jövedelemhez való jog, a pihenéshez, szabadidőhöz, szabadsághoz való jog, és az ezen jogok céljából, a munkavállalók érdekérvényesítése céljából történő szervezkedéshez való jog (Alk. 70/B §). Ezek az alapjogok korlátozzák e területen a szerződési szabadságot és a piaci verseny lehetőségét, és beleviszik a munkajog területébe a szociális biztonsághoz való alapjogot, mint a munkáltató kötelezettségét, továbbá a munkavédelem (Alk. 70/D § /2/) és a munkanélküliség esetére biztosított ellátás (Alk. 70/E § /1/) nevesített kötelezettségeit.
A magánmunkáltató és magánalkalmazott között létrejövő szolgálati szerződés (magánmunkaviszony–szerződés) alkotmányos alapja az otthon, a saját vállalkozás, a személy és család ellátásának autonómiája: e viszonylatokban a személy jogosult segítséget ellenérték fejében igénybe venni, és a kétoldalú kötelezettséget szerződéssel megalapozni. Magánszemélyeknek szabadságában áll ilyen munkaviszonyt létesíteni vagy attól eltekinteni. A munkáltató szabadságában áll annak tartamát és tartalmát meghatározni ajánlatával, és szabad megállapodással választhatja ki a neki tetsző személyt a jelentkezők közül. E magán-munkaviszonyokban alkalmaztatásra senkinek sincs alapjoga, mint ahogy ilyet vállalni senki sem köteles. Az ilyen viszonyokban nem a munkához való általános alapjog, hanem a személyi szféra alakításához való alapszabadság érvényesül, mindkét fél részéről. Ezért ez a jogviszony magánjogi jogviszony, és arra a magánjogi törvénykönyvnek kell mind nevesített keretet meghatároznia, mint általában diszpozitív iránymutatást.
A két elsőnek felsorolt, közjogi, személyes szolgálati terület értéktartalmát a közzel szembeni hűség és elkötelezettség, illetve a piaci tisztesség adja, a harmadik, magánjogi, kapcsolatban a személyek között létrejövő kölcsönös ráutaltság és bizalom.
Nyilván vonatkoznia kell e szerződésfajtára is a szerződések általános szabályainak, így az uzsorás jelleg tilalmának, a szolgáltatás-ellenszolgáltatás közötti arányosság elvének, a felek egyenlő emberi méltóságából következő személyes kapcsolat elvárásának. A 19-20. század ide vonatkozó jogalkotásával, ill. tervezeteivel és bírói gyakorlatával szemben ma már elfogadhatatlan a szolgálatot vállalóval szemben házi fegyelmi – fenyítési jogkör elismerése. Követelmény a munkaviszonnyal járó lakás, étkezés biztosítása esetén a szolgálatot vállaló intimszférájának biztosítása, a helyben biztosítható komfort nyújtása, másrészt betegsége vagy kora, állapota miatt kiszolgáltatott munkáltató biztosítása a helyzettel való visszaélés ellen. A szerződést kitöltő szolgálatok, szolgáltatások széles skálája miatt csak nagyon általánosan lehet ezeket a biztosítékokat meghatározni, általában a felek között contractus contrahentibus legem ponit, amint erre már régi magánjogi forrásaink is hivatkoznak. Csak a feltétlenül szükséges keretek kitöltése és meghatározása igényel Ptk rendezést. Ott viszont a rendezés azért elengedhetetlen, mert a viszony személyes jellege, és eshetőlegesen mindkét fél kiszolgáltatott helyzete, érzelmi és bizalmi kötődése miatt e viszony lényegesen eltér a másik két jogterület szolgálati viszonyaitól.
Ugyancsak el kell határolni a magánjogon belül e viszonyt a megbízási és a vállalkozási szerződésektől. Mindkét utóbbi esetben sajátos szakismeretek fogják a szerződés egyik követelményét kitenni, mindkét esetben eredménykötelem-jellegű lesz a viszony, szemben a magánmunkáltató és munkavállaló közti praestare jellegű – elsősorban rendelkezésre állást igénylő – kapcsolattal.
Míg az ÁPTK, a PTK és az MTJ a kötelmi jog különös részében szolgálati szerződés néven említik a magánmunkáltatói szerződést, a Nagy Szladits IV. k. Vincenti Gusztáv feldolgozásában különböztet munkabéri és szolgálati szerződés között.
A tágabb értelemben felfogott munkabéri szerződés alatt ért minden olyan viszonyt, amelyben a munkavállaló szolgálatoknak, munkának más részére való teljesítését vállalja, a munkáltató pedig időbérben, esetleg akár teljesítmény alapján munkabér fizetésére kötelezi magát.
Ezen belül szolgálati szerződés az a kétoldalú szerződés, amelynek egyik oldalán az alkalmazott személy szolgálat(ok) – munka vállalását munkabér, szolgálati javadalmazás fejében munkaerejének tartósabb jellegű lekötésével és ebből eredő függőséggel kötelezi magát.
Egyik szerződésnek sem előfeltétele a kizárólagos lekötés egy munkáltató felé. Egyik szerződésben sincs a szolgáltatás neme szerint meghatározva. Mindenesetre olyan szerződéses viszonyok ezek, amelyekben a munka végzésének – végeztetésének kockázatát teljes egészében a munkáltató viseli, és a munkavállaló a szerződés teljesítése során bizonyos függő viszonyban áll a munkáltatóval, saját tehetsége szerinti igyekezettel és hozzáértéssel tartozik eljárni.
A szerződés vélelmezetten visszterhes: így akkor is jár ellenérték, ha az nem került kikötésre. A visszterhességet csak külön megállapodással lehet kizárni.
Vélelmezetten ingyenes a szolgáltatás, ha azonos háztartásban élő fél nyújtja a háztartás fenntartójának, ha csak a helyzetből másra nem lehet következtetni, a felek másként nem állapodtak meg, vagy a nyújtott szolgáltatás az élvezett tartás és lakással szemben aránytalanul magas.
Ha a szolgáltatás ellenértéke más előny (tartási, öröklési szerződés, élettársi kapcsolat) s utóbb ez az előny elesik, úgy a nyújtott szolgáltatás szerződés hiányában is munkabér / szolgálati viszony jelleggel számolandó el.
A gyakorlat elismerte munkabéri szerződésnek azt a viszonyt is, ahol a munkavállaló azért vállalta a munkát, mert annak végzése során harmadik személyektől remélte az ellenérték elnyerését (ilyen pl. az alkalmi pincér – a borravaló reményében, házmester a kapupénz fejében, hordár az őt igénybe vevők juttatása fejében) és ezért vállalta szolgálat ellátását a munkáltató felé.
Sajátos fajtái a munkaszerződéseknek a kereskedő vagy iparos inas (tanonc), kereskedő vagy iparos segéd, háztartási alkalmazott, állandó betegápoló, házi tanító, mezőgazdasági üzemi alkalmazott, üzlet- üzem- gazdaságvezető. Ezek vonatkozásában további jogszabályok részletszabályokat előírhatnak, a Ptk elveinek figyelembe vételével. Adott helyzetben tőlük különös szakmai ismeretek megkövetelhetők s ezek tekintetében a szakszerűségért =(de nem az eredményért) felelősséggel tartozhatnak (így vadász, gépkocsivezető, szakács, ápoló, házitanító stb.).
Munkaadó lehet akár természetes akár jogi személy, lényeg, hogy a viszony egyedi, bizalmi mozzanat, így Bt Kft, egyszemélyes vállalat.
Munkavállaló általában cselekvőképes természetes személy lehet. Ma adóelszámolási szempontból létezik egyszemélyes vállalkozásban, vagy akár vállalati formában ellátni szolgálati – munka kötelezettségeket is, még pedig akár a vállalkozó maga személyesen, akár az általa foglalkoztatott beosztottakon, munkavállalóin keresztül. Ez utóbbi esetben azonban nem a szorosan vett munkaszerződés köttetik a szolgáltatást igénybe vevővel, hanem vállalkozási szerződés, másrészről az alkalmazottakra az ipari munka szabályai lesznek alkalmazandók.
A korlátozottan cselekvőképes gondnoka (gyámja, szülője) hozzájárulásával köthet munkaszerződést, és munkabérével az erre vonatkozó különös rendelkezések szerint már nagykorúságának elérte előtt is rendelkezhet. A munkavállalás jogát egyes munkafajtákra külön jogszabály további feltételekhez (szakképesítés, büntetlenség, egészség, kor, nem stb.) kötheti.
Régibb gyakorlatunk ismerte annak szabályozását, hogy ágyastársak (élettársak) egymással köthetnek-e visszterhes munkaszerződést. Ma az élettársak vagyoni viszonyai szabályozottak, úgy vélem, a kérdés nem tartozik e szerződés körébe.
Régebbi jogunk a férjes asszony háztartási szolgálat szerződésének megkötéséhez a férj beleegyezését tette szükségessé, valamint a magánalkalmazott felvételére a férjet jogosította. Ma a nemek egyenlőségére tekintettel sem az asszonyok, sem általában házastársak munkavállalását a házastárs hozzájárulásához kötni nem lehet, és az egyik házastárs által munkáltatóként kötött munkabéri, szolgálati szerződést a közös háztartás vagy gazdaság keretében a másik által is megkötöttnek kell vélelmezni. Kérdés, mennyiben felel másodlagosan az egyik házasfél által a munkahelyén, iparában, irodájában stb. alkalmazott személy járandóságaiért a másik házas fél. Ugyancsak eldöntendő – már csak a bér közszerzeményi jellegére tekintettel is, hogy van-e az alkalmazott házastársának az alkalmazás körében okozott kárral kapcsolatban háttérfelelőssége.
A szerződés lényeges tartalma a nyújtandó szolgáltatás, munkavégzés pontos megjelölése. Nem lényeges elem az ellenérték kikötése, csak az ingyenesség kikötését indokolt formához kötni. Viszont ha a szerződést a bér rögzítése nélkül kötötték, indokolt lehet annak megállapítására gyorsított, akár hatósági, eljárásban lehetőséget adni azzal, hogy az első megállapítás akkor is kötelező és végrehajtható, ha az ellen a munkáltató jogorvoslattal élt.
Indokolt viszont a korlátozottan cselekvőképes személy munkaszerződésénél az írásbeli alakot megkövetelni a munkavállaló oldaláról. Hosszabb tartam esetén a gyám hozzájárulását is formához lehet kötni.


Szövegjavaslat:


1 § /1/Magánmunkaszerződéssel a munkavállaló idejét köti le arra, hogy annak tartama alatt a munkáltató utasítás szerint végez az előre szerződésben körülhatárolt tevékenységi körben a munkáltató személye körül, hozzátartozói körül, háztartásában, kertjében, műhelyében, vállalkozásában munkát, a munkáltató pedig a lekötött időre megállapodás szerinti munkabért fizet és esetleges kiegészítő szolgáltatásokat biztosít.
/2/ Magán-munkaszerződést egymással nagykorú cselekvőképes személyek köthetnek. 16 éven felüli kiskorú gyámja hozzájárulásával köthet ilyen szerződést, írásbeli formában.
/3/ A munkavállalás lehet (részben vagy egészen) készenléti szolgálat, lehet órában, naponként meghatározott időtartam szerint, napi tételben, a hét bizonyos óráiban, napjaiban, vagy heti, havi, évi időtartamban meghatározott.
/4/ A munkabér megállapodás szerint utólag esedékes, de a munka befejeztével mindenkép esedékessé válik. Hosszabb időtartamra vagy határozatlan időre kötött munkaszerződés esetén a munkabér hetente vagy havonta utólag esedékes, és ellenkező írásbeli kikötés nélkül pénzben jár. Szakaszosan teljesítendő munka esetében lehet az egyes munkaszakaszokra járó bért a szakaszos teljesítést befejeztét követő időpontra kikötni.
/5/ A felek a magán-munkáltatói szerződésben akkord (teljesítményi) munkabérben is megállapodhatnak (bizonyos mennyiségű fa felvágása, kertterület megmunkálása, stb). Ez esetben a munka megfelelő minőségű befejezése esetén a kikötött bér akkor is jár, ha a munka az előirányzottnál kevesebb időt vett igénybe, illetve akkor sem jár a kikötöttnél több, ha a munka elvégzése a vártnál több időt igényelt.
2 § /1/ A munkavállaló egyidejűleg több munkáltatóval is köthet magánmunka-szerződést. Ez esetben felel azért, hogy mindegyiket teljesíteni képes lesz.
/2/ A felek megegyezhetnek abban is, hogy a munkáltató a munkavállaló teljes munkaidejét leköti és a munkavállaló a munkáltatóval fennálló munkaviszonya alatt mással nem létesít munkaviszonyt, kivéve, ha ehhez a munkáltató kifejezetten hozzájárul. Az ilyen megállapodást írásban kell megkötni, abban a munkabérről kifejezetten és összegszerűleg meg kell állapodni.
3 § /1/ A munkaviszony teljesítési körébe eső, a munkavállalótól követelhető munkavégzés szerződésben részletesen megállapítható, vagy általános megjelöléssel is rögzíthető (háztartási munka, betegápolás, gyermekfelügyelet, titkárnői munkakör, takarítás stb.).
/2/ Kétség esetén a munkavállalótól nem követelhető olyan, az átlagos értelmet, műveltséget meghaladó szakmunka, amelyre előzetesen kifejezetten nem vállalkozott, vagy amelyre való hozzáértéséről a munkaviszony létesítése előtt nem nyilatkozott.
4 § /1/ A munkabért időarányos (vagy akkord-teljesítményi) tételben lehet kikötni. A munkabér előzetes pontosítás nélkül is jár, ha a felek megállapodása nem arra szólt, vagy a felek közti viszonyból nem elvárható, hogy a munkavégzés ingyenesen történik.
/2/ Hosszabb – több hónapos – vagy határozatlan időre szóló munkaviszony esetén a munkabér – más megállapodás hiányában – havonta utólag esedékes.
/3/ Összegszerűn nem meghatározott munkabér a helyben szokásos, teljesítményarányos, tételben számolandó el. Ha a munkáltató előzetes megállapodás hiányában a kapott munkabért kevesli, a munkabér hatósági (bírói) megállapodását kérheti. Ilyen vita nem szolgálhat jogcímül a munkabér felkínált részének visszatartására, és a megállapítás kérésére szóló jog nem szűnik meg azzal, hogy a munkavállaló az alacsonyabb arányú teljesítést elfogadta.
5 § /1/ A felek megegyezhetnek abban, hogy a munkavállaló a munkaviszony tartama alatt a munkáltatótól lakást kap, vagy a munkáltatónál lakik. A lakásnak a helyben szokásos komforttal kell rendelkeznie. A munkavállaló részére a szükséges intimitást, a szükséges egészségügyi berendezéseket, a tisztálkodáshoz, pihenéshez, kikapcsolódáshoz szükséges időt és teret biztosítani kell.
/2/ Amennyiben a munkáltató a munkavállaló részére lakást, esetleg étkezést, vagy más ellátást (munkaruha stb) biztosít, ezt a munkabér megállapításában figyelembe lehet venni.
/3/ A családfő háztartásában a vele élő (ellátott) családtagok részéről végzett munkát ellenkező kifejezett megállapodás hiányában ingyenesnek kell vélelmezni. A végzett munka és a nyújtott ellátás közötti feltűnő aránytalanság esetén a hatóság (bíróság) arányos munkadíjat állapíthat meg a munkavállaló kérésére.
6 § /1/ A munkáltató köteles a munkaviszony időtartamára a munkavállaló után fizetendő betegség- és nyugdíjbiztosítást, a munka igénybe vétele miatt esedékes adót, illetéket befizetni.
/2/ E kötelezettség alól a munkavállaló csak jogszabályi kivétel esetén, vagy akkor mentesül, ha a munkavállaló a munkát mint egyéni vállalkozó teljesíti és arról szabályszerű számlát ad.
7 § /1/ A magán-munkáltatói szerződés alapján a munkavállaló tevékenységét a munkáltató irányítása alatt, annak felelősségére végzi. A munkavállaló azért felel, hogy a munkaviszonyon belül legjobb tehetsége szerint, szorgalmasan és az utasítások szerint tevékenykedik. A munkavállaló felel a munkáltatónak utasításai megszegésével, egyébként szándékosan vagy feltűnő gondatlansággal, okozott kárért annak tejes terjedelmében. Egyébként a munkaviszony során a munkáltatónak vagy másnak okozott kárért három havi tételnek megfelelő bér erejéig tartozik felelősséggel.
/2/ A munkavállalói kárfelelősséget a bíróság mérlegelése szerint mérsékelheti, de az összes körülményekre tekintettel fel is emelheti.
/3/ A munkavállalót a munka teljesítése során vagy azzal összefüggésben ért balesetért, kárért a munkáltató felel. Mentesül a felelősség alól, ha a kárt általa el nem hárítható külső ok, vagy a munkavállaló személyes és a munkáltató által el nem hárítható közrehatása okozta. A felek megállapodhatnak abban, hogy ilyen károk ellen a munkáltató a munkavállalót biztosítja. A felek vagyoni viszonyaira, vagy körülményeire tekintettel a munkáltatói felelősséget a bíróság ennél szélesebb körben is megállapíthatja.
/4/ Ellenkező megállapodás hiányában a munkáltató nem tartozik a munkavállalónak betegsége idejére a kieső munkát megfizetni vagy annak megfelelő táppénzt fizetni. Ugyancsak nem köteles a munkáltató – ellenkező megállapodás hiányában – a nála lakó beteg alkalmazottját ápolni. Tartozik azonban gondoskodni az alkalmazottnak a biztosítási jogviszony keretében történő orvosi ellátásáról és szükség szerint kórházba szállításáról.
8 § /1/ A munkavállaló a munkaviszony során tudomására jutott titkot tartozik megőrizni. A munkavégzést – rászoruló ellátatlan, magatehetetlen személlyel szemben nem használhatja fel személyes előnyök kicsikarására.
/2/ A munkavállaló a munka ellátása során rendelkezésére álló javakra a jó gazda gondosságával tartozik ügyelni, azokért, ha átvette őket, a leltár felelősség szabályai szerint tartozik őrzési felelősséggel.
9 § /1/ A munkaviszony az előre kikötött időpontban megszűnik. A felek tartoznak egymással annak befejeztével elszámolni, használatra átadott vagyontárgyakat visszaszolgáltatni. Ha a munkáltató a határozott időre szóló munkaviszonyt – azonnali felmondásra jogot adó ok nélkül – lejárat előtt megszünteti, köteles a hátralékos időre szóló bért a megszüntetés időpontjában a munkáltatónak kifizetni. Ilyen esetben a munkavállaló a megszűnés után azonnal más munkát vállalhat.
/2/ A határozatlan időre szóló munkaviszonyt bármely fél felmondással megszüntetheti. A munkáltató a munkaviszonyt az első hónap végéig indokolás nélkül a hónap végére felmondhatja. Több hónapon keresztül tartó munkaviszonyt előző hónap folyamán a következő hónap végére lehet felmondani. Szezon jellegű munkára kötött szerződés a szezonális munka folyamán nem mondható fel, csak annak befejezte időpontjára.
/3/ Személyes gondozás teljesítésével járó munkaviszonyt a munkavállaló csak két hétre mondhat fel, hogy helyettesítéséről gondoskodni lehessen. Ha e gondoskodás a helyzeti adottságok miatt (a gondozó hosszabb távolléte vagy betegsége) két hét alatt nem rendezhető, a munkavállaló köteles addig maradni a munkaviszonyban, míg a helyzet rendezéséhez okvetlen szükséges. Egyébként a munkavállaló a munkaviszonyt értelemszerűn bármikor felmondhatja a következő hét végére.
10 § /1/ Rendkívüli körülmények miatt, vagy ha a munkaviszony fenntartása az adott fél részéről nem várható el, a munkaviszonyt azonnalra is fel lehet mondani. Az ilyen felmondással a másik félnek indokolatlanul okozott kárért a felmondó fél kártérítéssel tartozik.
/2/ A Bíróság ezt a kárfelelősséget méltányosságból csökkentheti.
Különös indokolás.
1 § A szerződés feleire és tartalmára vonatkozó általános, általában diszpozitív, rendelkezések. Kogens a kiskorúval kötött szerződésben a gyámi hozzájárulás előírása.
2 § Amennyiben a munkavállaló kizárólag egy munkavállaló részére tartja fenn munkaerejét, e szerződésnek az írásbeliség és az ellenérték kikötése kogens elemei.
3 § A végzendő munka megállapítása, szakértelem megkövetelhetése.
4 § A munkabér megállapítása szerződésben vagy utólag.
5 § A munkáltató természetbeni szolgáltatásai, azok kötelező minimuma. A családtag közös háztartásban végzett munkájára vélelmezett az ingyenesség az ellátás fejében.
6 § A magánmunka-szerződés közterhei általában a munkáltatót terhelik, kivéve, ha a munkavégzés vállalati formában nyújtott szolgáltatás.
7 § A felek felelőssége szolgáltatásaikért, valamint kárfelelőssége a szerződés során bekövetkezett károkért. A munkáltató felelőssége objektív, sőt azon túl is terjedhet, bírói mérlegelés alapján. A munkavállaló felelőssége korlátolt, vétkesség esetén teljes, de mérsékelhető.
8 § A munkaviszony bensőséges voltából adódó helyzetek rosszhiszemű kihasználásának tilalma.
9 § A munkaszerződés megszűnése, határozott és határozatlan idejű szerződéses viszony esetén. 9
10 § Rendkívüli felmondás. Tételes felsorolás nem indokolt, elég arra utalni, hogy rendkívüli körülmények miatt, vagy ha a szerződés fenntartása valamelyik féltől nem várható el, azonnali felmondásnak van helye. Ha az azonnali felmondás nem volt indokolt és azzal a felmondó kárt okozott a másik félnek, a felmondó kártérítéssel tartozik.

Zlinszky János


 

A polgári jog szankciórendszere

Tárgyszavak: jogkövetés, Marton Géza, alapelvek, jogellenesség, determinizmus

Megjelenés helye: Javaslat a Ptk felelősségi fejezetéhez. In: Magyar Jog. 2001/8 449–456. o.


Majd száz éve annak, hogy Marton Géza, a jogi felelősség egységes rendszerének nagy elméleti és gyakorlati élharcosa, a Bűncselekmény kriminológiai fogalma c. eszmefuttatását 1907-ben közreadta. Utóbb, 1933-ban az Angyal Emlékkönyvben Büntetés és kártérítés c. tanulmányában, majd 1936-ban [1]. Magánjogi és büntetőjogi szankciók címen adta közre a jogsértések elleni harc kettős eszköztárával kapcsolatos gondolatait. Ezek később beleépültek felelősségi egységes rendszerébe és ma általában csak mint a polgári jog (magánjog) területére tartozó gondolatok élnek – ha ugyan élnek és hatnak.
Marton alapproblémája a jogi felelősség hatékony érvényesítése, a jogszerű magatartásra nevelés, a jogellenesség megelőzése, a társadalmi szintű prevenció minél biztosabb és átfogóbb megvalósítása volt. A teljes jogot, az egész társadalmi biztonságot és békét szolgáló normarendszert célozta meg tanulmányaiban [2].
A polgári jogi felelősség c. 1983-ban összeállított de csak 10 év múlva megjelent posthumus munkájában, X. fejezetként, került közlésre Marton kiérlelt törvénytervezete a polgári törvénykönyv kártérítési fejezetéhez. Az általa megszövegezett törvénycikkek ma is alapul szolgálhatnak, a hozzá adott különös indokolás ismétlése itt felesleges, hozzá férhető. Ezt a szöveget azonban az azóta bekövetkezett társadalmi fejlődés ismeretében kisrészben kiegészítendőnek tartom.
Az objektív kártérítés szabályait általában a „deliktuális" kártérítésre – mind a vagyonira, mind az jogalapnélküli gazdagodásra, mind az eszmei kár ellentételezésére – vonatkoztatják, bírói mérséklés lehetőségével. A magándeliktum tehát ebben az értelemben nem vétség, hanem jogellenesség alapján keletkezett kötelmi igény, ill. kötelezettség. A Marton javaslat azonban a kötelmi jog egészére alkalmazható, a szerződéses kötelezettség megsértésére is. Ennek megfelelőn a kártérítés, ill. a jogellenesség szankciós szabályait indokolt lenne nem a kötelmi jogi rész külön vagy általános fejezetében, hanem a Ptk általános részében, az egész mű elején szerepeltetni.
A magánjogi felelősség így megfogalmazott törvényszövegében a következők az alapelvek:
Alapkiindulás, hogy a jogkövető polgárnak, a jogkövető magatartásnak jár a jogrend nyújtotta biztonság.
Alapelvként mind a törvénynek, mind a bírói gyakorlatnak arra kell törekednie, hogy ne lehessen jogellenesség révén nyerni, előnyhöz jutni.
A magánjogi jogvédelem a jogcímnek jár – kétség esetén a jogvédelemre való igényt, a jogcímet bizonyítani kell. Önhatalmú, erőszakos fellépéssel szemben közrendi védelem jár a fennálló állapotnak is hatóság előtt, de perben védelemre csak az tarthat igényt, aki arra való jogát bizonyítani tudja.
A jogos helyzet védelme nemcsak a formai, hanem a tartalmi jogosságra is figyelemmel mérlegelendő [3].
A felelősségbiztosítás kérdése ezen elvekre is figyelemmel lesz rendezendő, a károsult kára térítése céljából. Minthogy a kötelező vagy az önkéntes biztosítás tartalmát tekintve szerződés, tehát szabad, nem kell eleve a teljes kártérítés elvére alapulnia, hanem megszabhatók anyagi vagy terjedelmi határai [4]. Mindez azonban feltételezi, hogy a biztosító által fel nem vállalt kockázaton túli kár a jogellenes okozóval szemben a biztosításon felül is érvényesíthető legyen. Ebben a határt a vagyoni viszonyok jelenthetik, a bírói mérlegelés szabadságával [5].
A nem vagyoni – eszmei kár fejében adott elégtételt úgy kell meghatározni, hogy bizonyos legyen a bíró abban, a sértő nem nyer a jogellenes magatartáson [6].
S most az elvek előrebocsájtása után következzék a szövegszerű javaslat:
1. Jogellenes magatartásáért minden jogalany felelőssé tehető. Minden jogalany tartozik viselni (helyrehozni) a teljes kárt, amelyet jogellenes magatartásával (tevőleg vagy mulasztással) más(ok)nak, vagy a közösségnek okozott.
Jogellenes magatartással szerzett hasznot mindenki tartozik kiadni, a szerződő félnek, a sértett félnek, vagy ha ilyen nincs, a közösségnek (az államnak). A kötelezettség a teljes elért haszonra kiterjed, függetlenül attól, hogy a sértett (a másik szerződő fél, a közösség) a hasznot maga elérhette volna vagy nem. A kár és a haszon egyaránt az oksági lánc bizonyítható határáig számítandó.
2. Azt, hogy van-e kár (eszmei sérelem, ill. haszon) és milyen terjedelmű, valamint hogy a kár (stb.) okozatos kapcsolatban van-e a jogellenes magatartás miatt felelőssé teendő személy(ek) magatartásával, elismerés hiányában a bíró a körülmények mérlegelésével szabad belátása szerint állapítja meg.
3. A kár vagy haszon fennforgásának és összegszerűségének megállapításánál számba kell venni minden hátrányos változást, ill. előnyt, amely a kötelezettséget megalapító jogellenes tényből a sértettre vagy a közösségre, ill. a jogsértőre közvetlenül vagy közvetve beállt, valamint a kárt, előnyt csökkentő körülményeket is.
Amennyiben tárgyi körülmények által megokolt valószínűséggel várható jövőbeli előny vagy hátrány a jogellenes magatartás következtében elmarad, azt is tekintetbe kell a következmények számítása során venni.
4. Az okozatosságot természettudományi és logikai értelemben fennforgónak kell tekinteni minden olyan következményre, amely a felelősségrevonás alapjául szolgáló magatartás közrehatása nélkül nem, vagy nem azonos mértékben következett volna be. Az okozatosként megállapított cselekmény beszámíthatóságáról adott esetben a bíró az 5-16 §§-ok figyelembevételével határoz.
5. Jogellenes az a magatartás (cselekvés vagy mulasztás), amely közvetlenül vagy távolabbi következményeiben a fennálló jog valamely rendelkezésébe vagy annak szellemébe ütközik.
Jogellenesen cselekszik, aki jogát nyilvánvalón azért gyakorolja, hogy ezzel másnak sérelmet okozzon.
Jogellenesen cselekszik, aki a jó erkölcsbe (tisztességbe) ütköző módon okoz másnak kárt, eszmei sérelmet, vagy szerez magának (érdekeltségi körének) hasznot.
Az, hogy a jogellenes magatartás, melynek folyományaképp a kár, sérelem, vagy haszon keletkezett, nem közvetlenül a sértett(ek) vagy a közösség ellen (a jogsértő(k) javára) irányult, nem akadálya a kötelezettség megállapításának.
6. Nem tekinthető jogellenesnek a cselekmény, ha azt a tettes a sértett beleegyezésével követi el, kivéve, ha olyan jog sérelméről van szó, melyről a sértett nem rendelkezhet.
7. Nem jogellenes az a cselekmény, amelyet a cselekvő a jogos védelem vagy jogos önsegély keretei között végez.
Jogos védelem az, amely az adott körülmények között szükségesnek tűnik, hogy a védekezőt vagy mást egy harmadik részéről fenyegető közvetlen és jogellenes támadást elhárítson. A jogos védelem helyt foglalhat beszámíthatatlan személy vagy állat támadása esetén, vagy valamely élettelen dolog részéről fenyegető veszély elhárítása végett is.
Jogos önsegélyt gyakorol, aki jogának érvényt szerzendő az ehhez szükséges cselekményt önhatalommal végez, feltéve, hogy hatósági segélyt kellő időben nem kaphatott és önhatalmú fellépése nélkül az a veszély fenyegette, hogy jogának érvényesítése meghiúsul, vagy súlyosan megnehezül.
A jogos védelem ill. önsegély feltételeire vonatkozó tévedés a hiányzó feltételeket nem pótolja.
A jogos védelem, ill. önsegély céljából végzett cselekményből egy kívülálló személy (alany) terhére előállott kár megtérítése a 8. § szabálya alá esik.
8. Jogos (megengedett, szabályszerű) ténykedésével okozott kárért megtérítéssel tartozik az, akinek tevékenysége a maga érdekében folytatott és ez az érdek csak más kárára vagy kárával volt biztosítható, megóvható, az ily módon joggal károsítottnak (szükséghelyzet).
A szükséghelyzetben végzett cselekmény akkor nem jogellenes, ha szükséges volt a személyt vagy vagyont fenyegető s másként el nem hárítható veszély elhárítására, a szükséghelyzetet nem a cselekvő ill. a fenyegetett idézte fel jogellenes magatartásával, és a fenyegető (vagyoni) kár lényegesen nagyobb annál a kárnál, amelyet a szükséghelyzetben cselekvő másnak (a köznek) okoz.
A megengedett szükséghelyzetbeni cselekvéssel okozott kárért felelősséggel tartozik mind a cselekvő, mind az érdekelt. Ha a nem saját érdekében cselekvő a kárt megtérítette, az érdekelttel szemben visszkereseti joga keletkezik.
A jogos tevékenységgel okozott kár térítésének elrendelésére a bíró ezen túl is jogosult, másrészt annak összegszerűségét mérsékelheti, ha azt a méltányos szociális igazságérzet az eset összes körülményeire tekintettel megkívánja.
9. Annak, aki valakit a maga ügye(i) ellátásával megbízott, a megbízottnak a megbízás körébe eső magatartását (ténykedését, múlasztását) úgy kell beszámítani, mintha azok a megbízó tényei volnának. Az e szabályból folyó felelősség szerződési viszonyokban törvénnyel vagy megállapodással a szerződő félre kiterjedő hatállyal korlátozható.
A megbízott (munkavállaló) egyéb tényeinek a megbízó (munkáltató) terhére felszámíthatóságáról a bíró a beszámítási mérlegelés rendes szabályai szerint határoz.
E szakasz alkalmazandó a törvény vagy hatóság által kirendelt (megbízott) ténykedéseire is.
10. Valamely üzem folytatója, gépi berendezés üzemben tartója felel azokért a károkért, anelyeket az üzem (berendezés) működése idéz elő, függetlenül attól, hogy az üzemben tartó, vagy kirendeltjei közvetlen közrehatása a kár felidézésében, bekövetkeztében megállapítható-e.
Ugyanezen elv alapján felel az állattartó és a veszélyes anyag (eszköz) tartója, forgalmazója is.
11. A cselekvőképtelen személy (15. § ut. bek.) károkozásáért elsősorban a felügyeletére törvénynél, hatósági kirendelésnél vagy szerződésnél fogva kötelezett személy felel a személyes felelősség szabályai szerint.
Ha ilyen felelős személy nincs, vagy ha felelőssége bármely ok miatt elesik, maga a cselekvőképtelen felel a 19.§ korlátai között.
12. Cselekmények és mulasztások beszámító értékelésénél, valamint a kárkövetkezmények értékelésénél a bírót szabad mérlegelés illeti meg.
Ennek során szem előtt kell tartania a magánjogi szankció megelőző feladatát (jogellenességből ne származzék haszon), valamint a szemben álló felek és a közösség érdekhelyzetét.
Gonosz indulat, társadalomellenes érzület, szerződésszegő vagy jogot kijátszó, azzal visszaélő magatartás észlelésénél tovább mehet az okozatosság láncán vagy a vélt összegszerűség megállapításánál, kisebb hiba, vétlenül okozott kár, jelentős szociális hátrány esetén a beszámítást mérsékelheti. Érdekelt személy terhére szóló beszámításnál tovább mehet, mint érdektelen vagy éppen a károsult érdekében cselekvő okozóval szemben.
13. Több felelős okozó közrehatásából előállott kárnál a bíró, amennyiben az egyesek által okozott kár, vagy a közrehatás foka elkülöníthető, mindegyik résztvevőt a saját személyére irányadó tényállás szerint ítéli meg.
Ha az egyesek által okozott kár külön nem állapítható meg, a bíró a részesek kárviselésének arányát a 2. és 12 § szerinti szabad mérlegeléssel állapítja meg.
Ha az egyesek részvételi módja és mérve nem állapítható meg, felelősségük a kárért egyetemleges, egymás közt pedig egyenlő. Mindig egyetemleges a kárért azok felelőssége, akik a kárt közösen elkövetett jogellenes magatartással okozták. Egymás közt ezek kárviselési kötelezettsége is bírói mérlegelés tárgya lehet.
14. A felelős együttokozók között a sértett is szerepelhet, akár azzal, hogy a kár keletkezése tevőleges jogellenes magatartására vagy múlasztására részben visszavezethető, akár azzal, hogy a kár elhárítását vagy enyhítését, noha ez képessége szerint módjában állott volna, elmúlasztotta, A sértettre az együttokozókra vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni oly módon, hogy a sértettre eső résszel a többi együtt okozók kárviselési kötelezettsége megfelelőn csökken.
15. Jogellenesen okozott kár térítése alól mentesíthető az az okozó, aki a kárt vétlenül (szándék vagy gondatlanság nélkül) okozta, s kárt okozó magatartása egyéni érdek nélküli, közpolgári vagy emberbaráti kötelesség teljesítése során merült fel, vagy kárelhárítás kötelezettségében állott.
Ha valaki a kárt más érdekében, felkérésére vagy hozzájárulásával, ingyen, szívességből végzett tevékenységgel okozta, ugyane szempont szerint felel azon személlyel szemben, akinek érdekében az ingyenes magatartást kifejtette.
Gondatlan az az eljárási mód, amely nem felel meg annak a mértéknek, ami a társadalom felfogása szerint tisztességes, gondos, szóban forgó (különösen vállalt!) tevékenység végzéséhez szükséges hozzáértés és képesség rendes fokával bíró személytől adott helyzetben elvárható [7].
Az a károkozó, aki bizonyítani tudja, hogy saját képességei e rendes mértéktől elmaradnak és a kárt saját képességei jóhiszemű kifejtésével nem tudhatta megelőzni vagy csökkenteni, a felelősség alól mentesíthető. Különösen e szerint értékelendő annak tevékenysége, akit a tevékenységre képességei ismeretében a károsult jelölt ki, kért fel. Nem csökkenthető e kivétel alapján a szerződő fél felelőssége a visszterhes szerződésben vállalt eredmény elmaradásáért.
18 éves korát be nem töltött vagy siketnéma (fogyatékos) személy javára a vétlenséget vélelmezni kell. Ellenbizonyításnak 12 éven alúli személy terhére nincs helye.
16. Mentesül a felelősség alól az az okozó(társ), aki bizonyítja, hogy a káros eredményt az ő jogszerű tevékenységébe beavatkozó olyan idegen ok, nevezetesen az ő gazdasági, rendelkezési, felügyeleti, személyi körén kívülről eredő olyan természeti esemény vagy emberi magatartás idézte elő, melynek károsító hatását elhárítani saját képességei szerint adott helyzetben nem tudta.
Belső ok közbejötte csak akkor szabadítja az okozót, ha nagyobb (objektive elháríthatatlan) erőhatalom (vis maior) jellegével bír. Üzem vagy berendezés hibás működése nem tekinthető erőhatalomnak. A halál minősülhet nagyobb erőhatalomnak, bírói mérlegelés szerint.
17. A kártérítés rendszerint az okozott kár teljes pénzben történő azonnali kiegyenlítésében áll. A kiegyenlítés indokolt esetben bármely fél kérésére részben vagy egészben természetben is történhet. Indokolt esetben a bíró részben vagy egészben járadékot is meghatározhat kártérítésként.
18. A kártérítés összegét az ítélethozatal idején fennálló kárhelyzet szerint kell megállapítani. Az így megállapított kárösszegen az elpusztult javak értékében utóbb esetleg beállott változás nem változtat. A térítés megállapításánál, ha az nem azonnal és teljes összegben történik, a bekövetkező pénzértékváltozásra figyelemmel kell lenni.
Helye lehet utóbb – az ítélet meghozatala után – jelentkező újabb kárkövetkezmények érvényesítésének, valamint utólag részben vagy egészben elhárult kárkövetkezmények fejében adott kártérítés megfelelő visszakövetelésének is. Járadékkövetelés esetében a visszamenőleges követelés érvényesítését a bíróság korlátozhatja vagy megtagadhatja.
19. A bíró jogosult a kártérítés rendes mértékét korlátozni vagy szélső esetben akár annak kiszabását teljesen is mellőzni, ha úgy látja, hogy az eset összes körülményeire, különösen a felek lényegesen eltérő vagyoni helyzetére, figyelemmel a méltányos szociális igazságérzet ezt megkívánja.
Az enyhítés nem terjedhet ki a jogellenes cselekmény következtében beállott vagyoni előny elvonásának mellőzésére. Nem indokolt alkalmazni a méltányosságot olyan okozóval szemben, aki a kárt szándékos rosszindulattal, kötelezettségei vagy a társadalmi együttélés szabályai súlyos megszegésével okozta.
20. Vagyoni kár megtérítésének kötelezettsége mellett a bíró a jogsértő felet a sértettel (vagy a közösséggel) szemben marasztalhatja elégtétel fizetésében, ha a jogsértő tevékenység a sértettnek (közösségnek) hátrányt, fájdalmat, becsületbeli veszteséget vagy egyéb erkölcsi, fizikai, pszichikai hátrányt, életminőségbeni romlást okozott, amely természetbeni intézkedéssel el nem hárítható vagy anyagilag nem számolható el. (Erkölcsi kár, nemvagyoni sérelem.) Az igény a sértett által érvényesítendő, örököseire csak az igénybejelentés megtörténtét követőn száll át. A bíró azonban kérelem hiányában vagy annak mértékén túl is jogosult elégtétel fizetésére kötelezni a jogellenes sértőt, ha annak anyagi előnye a sértett kérelmét a bírói becslés szerint meghaladhatta vagy a társadalmi megelőzés célja ezt indokolja.
21. Más személy ténykedése vagy dolgai, üzeme részéről fenyegető kárveszély (erkölcsi kár) esetén a fenyegetett kérheti a bíróságtól, hogy tiltsa el a fenyegetőt attól a magatartástól, mely a kár előidézésére alkalmas, illetőleg tegye meg a kár megelőzésére szükséges intézkedéseket.
A bíró kötelezheti a panaszoltat, hogy a kár előrelátható összegének becslés szerint megfelelő összeget helyezzen bírói letétbe, s ettől teheti függővé a további működés engedélyezését. E kikötés a fenyegetettek kérelmére vagy a hatóság saját mérlegelése alapján hatósági működési engedély előfeltétele is lehet. Ha azonban a hatóság ilyen biztosíték adására a kárral fenyegetőt nem kötelezi, a bíróság ezt az intézkedést hatóságilag engedélyezett tevékenység esetén is megteheti.
22. A fenti szabályok szerződéses kötelezettség nem vagy nem kellő teljesítéséből eredő jogsértésből folyó károk elbírálásánál is megfelelőn alkalmazandók, kiegészítve az egyes szerződések részletszabályaival. A felek azonban a szerződésben a kártérítéssel kapcsolatban egymás viszonylatában külön kikötéseket is tehetnek, amelyek a szerződéses szabadság szabályai szerint érvényesülnek. Így lehatárolhatják a kárösszeget, meghatározhatják a szerződésszegés összegszerű következményeit (kötbér, bánatpénz), módosíthatják a felelősség szabályait. Rosszhiszemű jogellenességért való felelősség azonban szerződésben sem zárható ki.
A Ptk fentiekben megszövegezett kártérítési szabályai minden jogellenes magatartásra vonatkoznak, a szerződésszegéssel okozott hátrányra éppúgy, mint a jogsértéssel keletkezett jogviszonyra. A szerződéses szabadság mindazonáltal érvényesül abban, hogy ott a szerződésszegés büntetése függetleníthető a kár bizonyításától kötbér kikötése által, amellyel kapcsolatban a bírói út csak az aránytalanság ellenőrzésére vonatkozhat.
A kötbér a kárt mindenkép ellentételezi, nem zárja azonban ki a nagyobb kár bizonyítását, kivéve, ha a szerződés erről szól. Eldöntendő, hogy tudatos jogellenesség, rosszhiszeműség esetére is ki lehessen-e zárni a szerződés szegés esetére a kártérítést részben vagy egészen.
Marton Géza munkájában az egyes szerződésekre vonatkozón a következő többletszabályok beiktatását javasolta a Ptk-ba:
Ha a késedelem az adósnak felróható okból áll be, az adós felel a szolgáltatás bármi okból való lehetetlenüléséért vagy a szolgáltatás tárgyában bekövetkezett bárminő romlásért, kivéve, ha az kellő időben való teljesítés esetén is bekövetkezett volna.
A haszonkölcsönbe adó, a letétes, az ajándékozó, az ingyenes megbízott, a megbízásnélküli ügyvivő a 15. szerint felelnek a szerződés keretében okozott kárért. (Szívességi adósok)
A letevő felel a kárért, amelyet a letett dolog rejtett fogyatékossága, hibája, vagy birtoklása a letétesnek okoz.
A vendéglátó üzem, a fuvaros felel a befogadott vendég bevitt dolgaiban bekövetkezett kárért. A felelősség nem zárható ki, de megfelelő elhelyezéshez (ruhatár, safe) köthető. Közforgalmi járműre nem terjed ki. Ingyenes szállásadóra nem vonatkozik.
Ha a feltételesen eladott dolgot az eladó a feltétel függőben léte alatt átadja a vevőnek, s a feltétel utóbb teljesül, az átadás és teljesülés között a dologban esett olyan kár, melyért az átvevő nem felel, halasztó feltétel esetén az eladót, bontó feltétel esetén a vevőt éri.
A munkavállaló a munkát legjobb tehetsége szerint tartozik teljesíteni. Hogy ez ellen vétett-e, bírói mérlegeléssel állapítandó meg. Nem felelős a munkavállaló a teljesítésben mutatkozó olyan hiányokért, melyek képességeinek vagy szakismeretének a munkavállaló által ismert hiányaiból következtek be. A munkaeszközök rendes elhasználódása a munkavállalónak nem róható fel.
S most szabadjon néhány gondolatot rögzíteni, amelyek Marton polgári felelősségi rendszerét a jogrend egészéhez viszonyítva helyezik el, az ő szemléletében:
Marton korai munkáiban még determinista alapon áll. Vallja, hogy a természet és a társadalom egyaránt örök és megváltoztathatatlan törvények által kormányzott. Az ember e rendszerben mint tudatos és akarattal rendelkező létező jelenik ugyan meg, de e tudatossága, szabadsága csak viszonylagos, mert szociális helyzete meghatározza, determinálja cselekvését. Az emberek nagy többsége egyéni érdek, haszon által kormányzott, ez a típus eset, s az elenyésző kisebbség, amely vagy betegesen helyezkedik szembe saját érdeke árán is a közrenddel, vagy amely saját jól felfogott érdeke ellenére is hajlandó önzetlenül, a többiek érdekében cselekedni, a normarend megállapítása szempontjából figyelmen kívül hagyható.
A jogrend célja a lehető legnagyobb biztonság, a társadalmi béke biztosítása. Olyannak kell lennie, hogy az egyének önző többsége a maga érdekében, azt helyesen felfogva, jusson el arra az álláspontra, hogy jogkövetőnek lenni érdemes. Innét ered a Marton által tömören megfogalmazott bűncselekmény-fogalom: bűntett az (a cselekmény, magatartás), amit büntetni hasznos.
E bűntett-fogalom szerint úgy kell meghatározni a jogi normák megszegésével járó szankciók rendszerét, hogy a megfelelőn hatékony jogérvényesítés esetén a maga érdekét mérlegelő társadalmi alany ne tartsa érdemesnek a normával való szembehelyezkedést, mert józan számítás szerint az több hátrányt hoz számára, mint amennyi előnnyel kecsegtet. A jog ilyen szabályozás esetén tölti be célját, lesz hasznos.
A jogi normák ezen elv szerint megfogalmazott üdvös rendszere természetesen egy sor premisszát feltételez. Ahhoz, hogy a rendszer hasson, kell, hogy a bűntettet elkövető számára tettének várható következménye nyilvánvaló legyen. A jogmegvalósításnak tehát hatékonynak kell lennie. Ok és okozat társadalmi szintű rendszeres kapcsolatát ismertetni, világossá tenni szükséges a jogrendben élők lehetőleg összessége előtt. A szankció ugyanis csak akkor hatályos, ha nem csak követi, hanem mind egyéni, mind társadalmi szinten megelőzi a bűnelkövetést.
Nemo prudens punit, quia peccatum est, sed ne peccetur, mondja az eredeti római forrás, s ezt a némileg már szkeptikusabb glosszátorok is csak oda fordították: Prudens punit, quia peccatum est, ut ne peccetur – az okos büntet, mert vétkeztek, hogy többé ne vétkezzenek. Ebben az átfogalmazásban a bűntett a szankció kiváltója, bár továbbra is megelőző alapcélzattal. Önmagában tehát az, hogy a szankció nem mindig éri el célját, nem teszi feleslegessé magát a szankciót.
A norma betartása a társadalom érdeke, (ha a norma helyesen megfogalmazott). Az egyén felé betartásának igénye a hatáskörrel rendelkező kibocsájtó tekintélyén alapul. Az egyénnek a norma társadalmi hasznosságát nincs módja mérlegelni. Ez is konfliktus: az egyén láthatja úgy, hogy a norma nem csak az ő egyéni esetében, hanem társadalmi szinten sem üdvös, hasznos, mégsem térhet el tőle a jogbiztonság sérelme nélkül. Az egyénnek ezen véleménye a jogalkotó álláspontjával szemben még helyes, igaz is lehet. A jogalkotó tévedhet. Ám a jogalkotó, a jogbiztonság elve miatt, tévedésében is konstitutív, tehát az egyénre kötelező normát hoz: a normarend igazságossága és társadalmi hasznossága cél, de nem feltétlenül megvalósuló. A szankció éppen az egyéni mérlegelésre segít rá: ne csak azért cselekedjék jogszerűn, mert az az ő érdeke is, hanem mert a következmények miatt a norma megszegése, megkerülése számára káros lesz.
Maga Marton, élete végéig a determinizmus elkötelezettje, beismerte, hogy a jogi felelősség vonalán azt a bölcseleti ellentmondást, amely a döntésért felelőssé tett egyén, és a társadalmi cselekvésre, magatartásra szociális helyzete által determinált egyén képe között feszül, nem tudta feloldani. Mint a jog világában otthonosan mozgó tudós, érzékelte, hogy a jogalany felelőssé teendő magatartásáért, hogy e felelősségre vonás eszköztára hasznos társadalmi eredményt hozhat. Mindez viszont nem fért össze a meghatározott társadalmi fejlődés elméletével.
Marton meghatározása bűncselekményről és büntetésről szól, de világos, hogy a büntetőjog igényei számára túl tág. Nem csak büntető szankciói vannak a jogrendszernek. A római jog ugyan korai szakaszában ugyanúgy büntette a ius privatum körében a nemfizető adóst, mint a tolvajt, a ius publicum körében a sikertelen hadvezért, mint a gyújtogatót. Utóbb eszköztára bővült és finomodott. A retorziós eszközök mellé reparatív eszközök kerültek mindkét jogágban. Célzatuk továbbra is megelőző volt, de ezt a közjogban elsősorban megtorló, a magánjogban egyúttal a sértett sérelmének kiegyenlítését is célzó szankciókkal vélték elérhetni. Nem kétséges, hogy Marton meghatározása mindkét fajta szankcióra illik – a kártérítés vagy vagyoni elégtételadás éppúgy lehet a társadalomban eredménye szerint hasznos, mint a megtorlás. Ha bűntett az, amit büntetni hasznos, akkor bűntett a szerződésszegés is, mely kötbérkötelezettséggel jár, bűntett a személyi sérelem, amelyért elégtétel vehető.
A mai jogrend eszköz- és fogalomtára finomult. Bűntettnek a bűnös, a társadalmi erkölcs szerint elítélendő magatartást tartja. A büntetőjog hasznos büntetésének velejárója az infámia, a hírnév romlása. Ezzel szemben a közigazgatási szankciók széles sora, valamint a polgári jog eszköztára mentes ezen erkölcsi elmarasztaló mellékhatástól. A római jog is eljutott oda, hogy a büntetőjogi eszközök vonatkozásában, azok társadalmi súlya miatt, különös jogalkotói és egyéni feltételek esetén engedte csak meg a szankciót. Jogszerűn akkor lehet büntetni, ha törvény előre meghatározta az üldözendő magatartást és az eljárás során betartják a civis indemnatus, az el nem ítélt polgárral szemben az eljárás feltételeit: Nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege, in dubiis pro reo. A bűntett büntetőjogi szankciója csak akkor jogszerű, ha ezen alapelvekhez igazodik. Annak ellenére így helyes ez, így igazságos, hogy ezzel a büntetés hasznosságát fékezzük: formai okok miatt elakadhat a hatékony szankció.
A társadalmi magatartások közül ma nem azt tartjuk bűntettnek, amit büntetni hasznos, hanem azt büntetjük, ami bűnös. Belső, szubjektív társadalom-, rend- és jogellenes magatartást kíván meg a jog ahhoz, hogy büntetőjogi eszköztárát az egyén ellen fordítsa, így keresve a társadalom hasznát. Vitathatatlan, hogy ez a szemlélet nem társadalomközpontú, hanem az egyént védi, a társadalmi megelőzést általános vélemény szerint inkább nehezíti, rontja hatékonyságát. A jogállam mégis ragaszkodik ahhoz, hogy a büntetőjog nehéztüzérségét ne vesse be, csak meghatározott célok ellen meghatározott módon.
A büntetőjog korlátozása emeli az egyéb szankciók társadalmi jelentőségét. Hiszen van a jognak hasznos megelőző nevelő eszköze a a büntetésen kívül is a társadalom- vagy jogellenes magatartással szemben. Rendelkezésére áll az igazgatásrendészet eszköztára. Részben megtagadhatja az engedélyt a társadalomra káros, de hatóságilag ellenőrzött tevékenységektől, részben visszaháríthatja azokra az általuk okozott hátrányokat. Marton újabb kutatásaiban rögzítette, hogy csak annak a társadalmi tevékenységnek van létjogosultsága, amely összességében, tevékenysége minden következményét mérlegre téve, több hasznot hajt, mint amennyi kárt okoz, értéket fogyaszt.
A modern állami, helyi, és szakmai kamarai igazgatás fontos feladata a társadalmi tevékenységek széles látókörű mérlegelése abból a szempontból, hogy hasznosak-e, behozzák-e a maguk ráfordításait, mégpedig nem az egyéni, hanem a szociális gazdálkodás szintjén. Az alkotmány alapjogként fogalmazza meg az egyének jogát az egészséghez, a környezethez, tulajdonukhoz, szociális biztonságukhoz. Mindezek szempontjai mérlegelendők az egyes vállalkozások társadalmi szintű hasznosságának megítélésénél. Az igazgatási feladatot, közhatalom gyakorlását vállaló egyénnek felelőssége[8] lehetne, hogy a maga hatáskörében és illetékessége területén e mérleget megvonja minden olyan esetben, amelyre ügyelni tartozik, előzetesen vagy működés közben is. Így a közhatalomnak is van olyan eszköztára, amely enyhébb a bűntetté nyilvánításnál és mégis eléggé hatékony lehet: vigyázni kell arra, hogy a vállalkozásra, a társadalmi tevékenységre visszaháruljon mindaz a teher, amit működése közben a társadalomnak okoz. Társadalomra terhes, társadalomellenes, élősködő módon ne lehessen egyéni haszonhoz jutni!
Hogy ennek során a közjog területén mit teszünk bűnüldözés tárgyává, és mikor járunk el közigazgatási eszközökkel, jogpolitikai megfontolás kérdése. Helyesebb a büntetőjog eszköztárával óvatosan bánni. Viszont a közigazgatási eszköztárral feltétlenül élni kell. Felelőssé kell tenni a közhatalom gyakorlóit azért, hogy élve a nekik juttatott hatalommal előzzenek meg minden társadalomra káros tevékenységet, toroljanak meg minden jogellenes vagy közösségellenes akciót. Őket nem köti a nullum crimen sine lege elv, az ő rendező (coercitios) tevékenységük mottója a salus rei publicae suprema lex – a közösség, a köztársaság haszna, üdve a legfőbb törvény. Nem hangozhat el a sovány kifogás: erkölcstelen, káros, zavaró, de – nem jogszabályellenes!
Megvan hát a közösség, a közhatalom eszköztárában is a fegyver a megelőzésre. Ha rendszeresen élünk vele, hatékony lesz[9]. Ám van a magánviszonyok területén is szankcióra lehetőségünk, csak meg kell tisztítani akadályaitól, és ráébreszteni a bírói gyakorlatot, akár egyértelmű törvényszöveggel is, hogy jogellenes magatartással szemben mindig hasznos fellépni.
Egy éve a német-magyar jogásztársaság Neuhaus am Innben tartott ülésszakán a Bundesgerichtshof egy bírája tartott előadást. Beszámolt egy sajtóvisszaélésről, ahol a nem engedélyezett interjút közlő sajtóorgánummal szemben a Bíróság visszatartó erő céljából felemelte a felperes által kért nemvagyoni kártérítés összegét, a megelőzés jobb szolgálata miatt. „Így is nyert az ügyön a sajtó eleget," jegyezte meg borúsan az előadó, „de hát a modern gazdasági életben a jogellenesen szerzett nyereség gondolatával együtt kell élnünk."
Minden tiszteletem a bíróságé, amely a magánfél autonómiáját átlépve túlterjeszkedett szankciójában a petitumon. Mégis elgondolkodtatott az eset. Miért kért kevesebbet a magánfél, mint a vélhető nyereség? Visszatartó hatálya, társadalmi hasznossága csak annak a szankciónak lenne, amely bizonnyal veszteségessé teszi a jogellenes akciót. Nyilván azért, mert megszokta, a Bíróság az adóst, a vádlottat védi, aki aztán a markába nevetve fizeti vissza egy részét annak, amit a másik fél terhére, őt sértve, megnyert. De hát honnét ez a bírói magatartás?
Marton fedte fel kutatásaiban, hogy a szemlélet a magándeliktumért, a magánszemély jogát sértő magatartás miatt kiszabott szankció büntetés jellegűkénti felfogásából ered. A jogrend, mikor elvonta a magánbüntetés eszközét a magánjogból és egységesen minden büntetést államivá tett, a volt magándeliktumokra is kiterjesztette a büntetőjogi garanciák rendszerét. A magánérdek vagyoni sérelme esetére meghagyta ugyan a jog a jogsértésből eredő kártérítési igényt, de csak a büntető igényt követő rangsorban és maximum annyira, ami a magánfél bizonyítható kára a jogellenes magatartásból.
Ez azt eredményezte, hogy a római jog deliktuális szemlélete mára megfordult. A római jog a jogsértés minden következményét a sértőre terhelte. A római jogot nem zavarta, ha a sértett „jól jár" a büntetés révén, lényeges számára a szankció visszatartó ereje volt. A római jog a magánérdek sérelménél megelégedett a jogellenességgel, és nem kutatta (vagy vélelmezte) a vétkességet a jogellenes elkövetőnél. A római jog nem igényelt a magánérdek sérelménél előre írott lexet, hanem mindazt szankcionálta, ami jóerkölcs-ellenes, vagy ami más terhére, más jogának sérelmével nyereséget hozott az elkövetőnek.
A modern jog ezzel szemben humánus büntető szemlélete révén, amit az egyedüli állami büntetőjog szemléletében gondolkodó észjogi iskola hozott be, elszegi a következmények láncát, ha nem biztos a kapcsolat, vagy ha méltánytalanul súlyos a teher az elkövetőn. A modern jog legfeljebb a kárt engedi téríteni. A perben minden bizonyítási bizonytalanság a károsult terhére érvényesül, aki szinte mindig veszít az ügyön. A modern jog vétkességet, felróhatóságot kutat a károkozás mögött, és a bizonyítás bizonytalanságát (Beweisnotstand) ugyancsak a jogsértő javára értékeli. A modern jog erkölcsi pluralizmusa csakis a tételes jogszabály sértését hajlandó szankcionálni: egyre-másra születnek felmentő ítéletek, mert a bíróság a jogsértő vétkességéről, vagy a jogszabály szövege szerint szűken is megállapítható jogsértés tényéről nincs teljesen meggyőződve. S végül a modern jogot nem zavarja, ha a jogsértő „keres" a sértésen, együtt kell élni a modern piacon a jogellenes gazdagodás lehetőségével (különben nem növekszik a tőke a kívánt gyors ütemben, akár mások terhére is).
Így aztán nem csoda, ha a magánfelek nem keresik kárukat az okozón, hanem örülnek, ha nem nagyobb a veszteségük. Esetleg zsarolóknak fizetnek rendszeres sápot, hogy elkerüljék a nagyobb veszteséget, mert nem bíznak a jogrend védelmében. Veszélyesebb a per kockázata, mint a fenyegetés bármely foka, mondta G. B. Shaw. Ez pedig társadalmi szinten azt jelenti, hogy a társadalmat éri egyedein keresztül veszteség. Nem csak azért, mert értékek folynak el hamis csatornákon. Nemcsak az által, hogy a vállalkozó kedvet fékezi a fenyegetettség. A jogrend biztonságába vetett bizalom a társadalmi béke alapja hosszú távon és ez az érték sérül a polgári szankciók mai gyakorlatában.
A magánfél, ha bízik az eredményben, jobban és gazdaságosabban tudja felkutatni a társadalomellenes magatartást, mint a közhatalom gyakorlója. Nem csak a gazdaság területén drágább az állami működés, a jogvédelem területén is az. A magánfél a jogellenesség feltárásával többszörös hasznot hajthat a társadalomnak. Egyrészt a magánfél nem fog megelégedni látszateredménnyel, ő majd kihajtja a teljes kárát, ha látja a bíróságban a hajlandóságot a sértetti biztonság érvényesítésére. Delinquenti imputantur omnia quae sequuntur ex delicto – mindaz terhelje a jogsértőt, ami a jogsértés folyománya. Ha nem állapítható meg pontosan, arra kell törekedni, hogy a jogsértő biztosan ne nyerjen. Ez lesz a társadalomra hasznos, mert feltétlen megelőző bírói szemlélet.
A második komoly hatás e megoldásban, hogy a magánjogsértéseket elválasztja a büntetőjogi garanciáktól. Távlatilag kevesebb lesz a per, mert a sértőnek érdeke lesz megegyezni.[10] Másrészt a magánfelek megkereshetnék a tehetős jogsértőt és vele szemben léphetnének fel, míg ma kárukat, annak egy részét legalább, a biztosítókon keresik, ami társadalmi szintű veszteséggé fordítja át az egyéni veszteséget. A biztosítások révén, amint ugyancsak Marton megállapította, elvész a magándeliktumért, magánféllel szembeni jogsértésért megállapítható szankció nevelő ereje. A biztosító társaság ugyanis akkor sem él visszkereseti jogával, ha egyébként tehetné, inkább beleteszi a díjakba a várható és biztonsággal számított veszteségét: fizessen a társadalom.
A harmadik komoly eredménye lehetne a bűnösség helyett a jogellenesség szankcionálásának, hogy nem kellene személyre kihegyezni a szankciót. Societas delinquere nequit, mondja a régi jogelv, a társaság, a jogi személy nem lehet vétkes. Valóban nem a büntetőjog fogalmai szerint, de lehet jogsértő! S ha emiatt magatartását megfelelő súllyal szankcionálják, majd megkeresi saját körén belül a neki veszteséget okozott felelős személyt! Mindjárt jelentőséget nyerne a vezetők, kuratóriumi tagok, elnökségek és igazgatótanácsok anyagi háttérfelelőssége, ami jog szerint ma is létezik, csak nem érvényesítik soha, hiszen az illetők „bűnössége" nem igazolható. Holott elég lenne a magánjogi viszonyok rendjén, ha felelősségük és a veszteség ténye igazolható lenne. Ha csak úgy menthetnék ki magukat, hogy megmutatják a veszteség tőlük idegen okát (cause étrangere), a valódi felelőst (akit ma inkább közös akarattal rejtenek szem elől).
Meg kell teremtenünk a jogállam biztonságának védelmében a büntetőjogi, közigazgatási és magánjogi szankciók zárt, hatékony és hasznos, mert elriasztó, visszatartó rendjét! Nem baj, ha kezdeti alkalmazásánál inkább szigorúbban élnek bíróságaink az eszközökkel. (Ma e területen az ilyen jellegű „statárium" indokolt!) In dubiis pro reo, de ha az iniuria, a jogsértés megállapított, akkor már nem szabadna dubiumnak, kétségnek lennie. Ha a bűnösség nem is feltárható, s így a nehéztüzérséget nem is érdemes hadba vetni, a felelősöket a gazdaság, a tulajdon, a köztisztség kijelöli, a keletkezett vagyoni haszon megmutatja. Ha mindezek nem azonosíthatók könnyen, majd az érdekelt magánfél megkeresi azokat. Kár e hatékony eszközt eltompítani. Tartsuk meg az elvet: csak a bűnöst büntetjük, de tegyük mellé: jogellenességből ne lehessen hasznot húzni. A jogállamba ez az út és csak ez az út visz!
A közteherként jelentkező jogellenességre ugyanez az elv a közigazgatási eljárásban és annak polgári bírói felülvizsgálatában is alkalmazandó. Birtokzavarás, jogellenes építkezés, területfoglalás, közterülettel visszaélés stb. esetére ugyanez a szemlélet viendő keresztül: ne „érje meg" túltenni magát senkinek építésrendészeti, természet- és környezetvédelmi, hulladékkezelési stb. szabályokon.
S ha majd meglesz az alkalmas törvényünk, mindaddig, míg el nem jutunk oda, hogy a jogállamban a jogot tiszteljék, a polgári és közigazgatási szankciók statáriálisan kemény alkalmazására a törvény nyújtson lehetőséget, a Legfelsőbb Bíróság adjon elvi irányítást. Ha aztán a közmorál átfordul, lehet majd a bírói méltányosság mérlegelési lehetőségét alkalmazni, de csak akkor.

Jegyzetek:
[1] Jogászegyleti értekezések IV. 16. 1936
[2] Így pl. nem elég csak a szerződés formai érvénytelenségére tekinteni, hanem szempont szolgáltatás és ellenszolgáltatás arányossága, az előnyhelyzettel visszaélés, a közkeletű információ magánhasznosítása, jogrendellenes, vagy jogrendet megkerülni célzó megbízás, társulás ilyen céllal: mindez éppúgy semmis (megtámadható), mint a nyílt jogsértő magatartás. Erkölcstelen, tehát jogellenesnek minősül nyereség kikötése kockázat nélkül – a teljesítmény arányos bérezése helyett.
[3] A római jog, a múlt példa volt számára, abból tanulni lehet és kell, de a jogtudós munkája mindig a jelen és a közeli jövő rendjének javítását célozza, ezzel közhasznú és nem öncélú, akármilyen elvont területtel vagy kérdéssel is foglalkozik.
[4] így szerzői jogbitorlás, sajtóvétség, jóhírnév rombolása, tisztességtelen verseny, becsületsértés esetén a magánjogi büntetést (elégtételt) az elkövető jogsértő hasznán mindenesetre felül
[5] Marton szerint a bírói mérlegelés nem felelősséget kreáló, hanem korlátozó, méltányossági alapon legyen érvényesíthető az egyébként jogszerű, de társadalmilag nem tolerálható kárigénnyel szemben.
[6] Így pl a damnum emergensre korlátozás lucrum cessans kizárásával, az összegszerű lehatárolás, a következmények vállalásának korlátozása stb.
[7] /Ha a vétkesség és gondatlanság fogalmát a Ptk máshol meghatározza, vagy azt a Btk fogalmával azonosan értelmezi, úgy e szövegrésznél elég utalni/
[8] Mégpedig a kártevő jog által is felhívható, de magánjogilag mindenkép megálló felelőssége!
[9] Ha minden tilosban parkoló autót elvinnének, ha minden közterületi szennyezőt bírságolnának, gyorsan rend lenne a közterületeken
[10] Ehhez a bíróság a reális perköltség megállapításával még hozzá is segíthet, utal rá Marton.

Zlinszky János


 

 

 

x