Zlinszky János életrajza

 

 


„Csak használhassak!" (Széchenyi)


Zlinszky János

(1928 – 2015)

 

1947-ben kezdte meg jogi tanulmányait a Pázmány Péter Egyetem Jog- és Államtudományi Karán. Mesterei között tudhatta Marton Gézát, Eckhart Ferencet, Baranyai Jusztint, Navratil Ákost, Laky Dezsőt, Szászy Istvánt, Beck Salamont és Nizsalovszky Endrét. 1951-ben koncepciós fegyelmi eljárás alapján kizárták az ország összes egyeteméről. Családjával kényszerlakhelyre telepítették ki, vagyonukat elkobozták, államosították. 1957-ig ácsmesterként dolgozott, akkor engedélyt kapott arra, hogy egyetemi záróvizsgáit letehesse. Katedrára, kutatóintézetbe továbbra sem engedte az akkori hatalom, így a nyolcvanas évekig vállalati jogászként, majd vidéki ügyvédként tartotta el családját.
Tudományos ambícióit egy pillanatra sem adta fel. Első nagyobb önálló római jogi munkáját 1960-ban, német nyelven, Zur Frage der Verschollenheit im römischen Recht címen írta. Mentora, Marton Géza váratlan halálakor elszántan látott hozzá a Marton-hagyaték rendbetételéhez, közte a nagy, polgári felelősségi monográfia befejezéséhez, amely végül csak 1992-ben jelenhetett meg. Vérbeli tudósegyéniségként soha nem ment el egy-egy érdekes téma mellett. Amikor ügyvédkedett, megírta az ügyvédi hivatás (jog)történetét.
1964-ben elnyert Humboldt ösztöndíjához útlevelet nem kapott - a politikai rendszer továbbra sem engedte sem azt, hogy tudományos fokozatot szerezzen, sem pedig, hogy katedrára álljon. Gyakorló jogászi munkája mellett, saját költségére volt 1964-től rendszeres résztvevője a Német Jogtörténész Napoknak. A frankfurti Max-Planck-Institut felkérésére a készülő Európai Magánjogi Kézikönyv számára európai összefüggésben feldolgozta a magyar magánjog fejlődését a közép- és újkorban, az első világháborúig, német nyelven. 1981-ig már több, mint húsz rangos külföldi publikációja jelent meg.
53 évesen, sikeres ügyvédként és Európa-hírű jogtudósként végül felkérést kapott arra, hogy a Miskolci Egyetem alakuló Jogi Karán római jogot oktasson – mint tanársegéd. Így is elvállalta - s ezzel 30 év várakozás után egy 30 éves egyetemi oktatómunka indulhatott el, ami diákok ezreinek jövőjére volt hatással.
1989-ben alkotmánybíróvá választották. Új feladata a figyelmét alapjogi és jogi etikai kérdésekre és közjogi problémák kutatására irányította. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az új magyar demokratikus jogállam megszilárdításában és az alkotmányos kultúra megteremtésében.
Életútjának megkoronázását a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Karának alapítása jelentette (1994-95). Hihetetlen munkabírásról tanúságot téve, alkotmánybírói és kutatói munkája mellett a jogtudomány gyakorlását és átadását magas színvonalon képviselő intézményt épített. Amikor dékánként elveiről, céljairól faggatták, Teleki Pál szavait idézve vallotta: „Kötelességet keresünk." Ehhez munkatársaitól, diákjaitól azt várta el, hogy „Többet kell nyújtani, mint amennyit okvetlen muszáj". Miskolcon és Budapesten egyaránt nagy hangsúlyt fektetett az utódok nevelésére, tanárként nagylelkűen és nyíltan osztogatta az ötleteket, tanítványait remek témákkal indította el a tudományos pályán.
Hitvallásának és erkölcsi meggyőződésének összegzése és egyben kifogyhatatlan kincsestára az a két stúdium, amit az egyetemen ő vezetett be: a keresztény erkölcs és jogászi etika, valamint a Közéleti etika. A jogról azt vallotta, hogy „olyan stúdium ez, amelyet holtig kell tanulni és művelni, kutatni és kibontakoztatni, mert egész embert, értelmet, akaratot és teljes érzelmi odaadást kíván. A jogásznak az a feladata, hogy az igazságosságot művelje, s igaz bölcsességre törekedvén, hivatásszerűen keresse a jó és méltányos ismeretét."

 

x