„Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, és meg vagytok terhelve: én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, és nyugalmat találtok lelketeknek. Az én igám édes, az én terhem könnyű." (Máté 11, 28-29)

Egy vigasz van az életben, egy arc, egy személy, amelyért érdemes minden terhet elviselni, sőt, akinek szeretetéért az élet terheit elviselni öröm, mosoly, talán könnyek közepette, de mosoly.
A Krisztussal való találkozásban van minden, a teljes boldogság, amire a szív vágyik.
Hogyan lehetséges ilyen teljes bizonysággal rábízni magunkat? Miért tűnt fel Isten egyszer csak elénk, előttünk állt és megragadott minket. Azt mondhatunk: „Végre! Íme, amit igazából kerestem!", mint János és András: „Megtaláltuk a Messiást!" Az advent, szó szerinti jelentésében ez a találkozás: egy jelenlét, ami jön, amit nem elképzelünk, hanem találkozunk vele. Azért, hogy megváltson minket, Isten azt választotta, hogy küld nekünk egy személyt, egy kisbabát, ami előttünk van és lenyűgöz minket egyszerűségével. Egy jelenlét az utolsó esélyünk, amink van, hogy újra felébredjünk, hogy igent mondjunk nem saját magunkra, hanem egy másikra, aki igaz és jóságos.
Az értelmünk a bűntől megsebezve tökéletlen lenne és képtelen megtalálni az igazságot, ha nem mutatkozna meg maga az igazság. A szabadságunk, amely elárulta, reménytelen lenne, ha Isten, az ő személyében, újra és újra eljőve hozzá, nem adná meg újra és újra a lehetőségét annak, hogy megtérjünk és megszabadítson minket.
A karácsony Isten, aki eljön az emberek közé azért, hogy megváltsa őket, az ő javukért. Ha azt mondjuk, hogy már tudjuk, hogy unalmas, mert már sokszor hallottuk ugyanazokat a dolgokat, nem értjük, hogy éppen Isten türelme még az ismétlés is, az ő irgalmának kifejezése.
Ha magunkra lennénk hagyatva, végünk lenne. De Ő mindig jön felénk, hogy mindig meg legyen a lehetőségünk az újrakezdésre, hogy mindig legyen lehetőségünk igent mondani neki. Ő hű az ígéretéhez, hogy megvált minket.