Zlinszky János családi hagyományként örökölte a jogászi hivatást. Édesapja, két nagyapja, három dédapja is jogász volt. E családi tradíció a XVII. századig vezethető vissza. Ő maga 1947-ben kezdte el jogi tanulmányait a Pázmány Péter Egyetem Jog- és Államtudományi Karán. A szorgalmas és nagy tehetségű joghallgató elhivatottságát korán felismerő, őt a tudományos pálya felé terelő tanárai között tudhatta Marton Gézát, Eckhart Ferencet, Baranyai Jusztint, Navratil Ákost, Laky Dezsőt, Szászy Istvánt, Beck Salamont és Nizsalovszky Endrét. Ilyen indulás után egyértelműnek tűnt, hogy fényes szakmai karrier előtt áll. És bár ez utóbb valóban meg is valósult, életútja magán viselte annak a korszaknak a legviharosabb nyomait, amelyben élt.
1950. májusban koncepciós fegyelmi eljárás alapján kizárták az ország összes egyeteméről. A következő hónapban családját kényszerlakhelyre telepítették ki, elkobozva, illetve államosítva a család teljes vagyonát. Ezt követően 1957-ig az építőiparban dolgozhatott, akkor engedélyt kapott arra, hogy egyetemi vizsgáit letehesse. A tudományos pálya azonban továbbra is álom maradt a számára. Egyetemi pályázatát elutasították, így vállalati jogászként, majd vidéki ügyvédként tartotta el addigra népessé vált családját.
Eközben azonban egy pillanatra sem adta fel tudományos ambícióit. Marton Géza bíztatására elkészítette első nagyobb önálló római jogi munkáját 1960-ban, német nyelven, Zur Frage der Verschollenheit im römischen Recht címen. Mentora váratlan halálakor elszántan látott hozzá a Marton-hagyaték rendbetételéhez, illetve két félkész művének, köztük a nagy, polgári felelősségi monográfia befejezéséhez, ez utóbbi végül 1992-ben jelenhetett meg, a kisebb Marton művet 1965-ben sikerült kiadatnia Németországban.
Bár a politikai rendszer továbbra sem engedte, hogy katedrára álljon, gyakorló jogászi munkája mellett, önerőből, barátai és kollégái segítségével tudományos kutatásokat folytathatott. Ennek is köszönhetően 1964-től rendszeres résztvevője volt a Német Jogtörténész Napoknak, majd meghívást kapott a frankfurti Max-Planck-Institut keretében készülő Európai Magánjogi Kézikönyv magyar fejezeteinek megírására. Ennek keretében európai összefüggésben feldolgozta a magyar magánjog fejlődését a közép- és újkorban, az első világháborúig, német nyelven. Utóbb ez lett a kandidátusi dolgozatának alapja.Megpályázott és el is nyert egy Humboldt ösztöndíjat 1964-ben a müncheni egyetemre, útlevelet viszont nem kapott.
1981-ben kapott felkérést arra, hogy a Miskolci Egyetem alakuló Jogi Karán római jogot oktasson. Ekkorra már több mint húsz külföldi publikációja jelent meg, jelentős folyóiratokban és emlékkönyvekben. 1982-ben leadta a Helmut Coing kézikönyvhöz készített kéziratot, és első részei rövidesen meg is jelentek. A miskolci évek alatt végre valóra válthatta 30 éves álmát: egyszerre oktathatta és kutathatta a római jog és állam kezdeteit, amely téma később akadémiai doktori munkájának témája lett.
1989-ben alkotmánybíróvá választották, új hivatása a figyelmét alapjogi és jogi etikai kérdésekre és közjogi problémák kutatására irányította.
Életútjának kiteljesedését a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog-és Államtudományi Karának alapítása jelentette. Hihetetlen munkabírásról tanúságot téve, alkotmánybírói és kutatói munkája mellett –melynek eredményeit előadások és publikációk sora fémjelzi – a jogtudomány gyakorlását és átadását magas színvonalon képviselő intézményt épített, nem ritkán ügyvédi és építőipari tapasztalatát is mozgósítva ebben a munkában. Amikor karalapító dékánként a céljairól faggatták, Teleki Pál szavait idézve vallotta: „Kötelességet keresünk.” Ehhez munkatársaitól, diákjaitól egyaránt azt várta el, hogy „Többet kell nyújtani, mint amennyit okvetlen muszáj”.
Vérbeli tudósegyéniségként soha nem ment el egy-egy érdekes téma mellett. Amikor ügyvédkedett, megírta a hivatás (jog)történetét. Később így készült el a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének gondozásában Baranyai Decsi János magyar humanista munkájának szövegkritikai kiadása. Oktatói munkájának első pillanatától kezdve nagy hangsúlyt fektetett az utódok nevelésére, tanítványait remek témákkal indította el a tudományos pályán. Tanárként nagylelkűen és nyíltan osztogatta az ötleteket, témákat, nem akart mindenáron társszerzőként érvényesülni. A dolgozószobájában tartott, legendás reggeli teázások és beszélgetések élményének is köszönhetően mára az egykori tanítványok közül többükben a jogtörténet és a római jog kiváló tudósait tisztelhetjük.
Gazdag és kiemelkedően eredményes pályafutása során számos elismerésben részesült. Az Osztrák Tudományos Akadémia 1993-ban levelező tagjai közé választotta. 1998-ban a Magyar Köztársaság Középkeresztje a csillaggal és Pro Cultura Hungariae Deák Ferenc díjjal tüntették ki. 1999-ben MTA Akadémiai Díjat kapott, 2003-ban pedig neki ítélték a Honoris Causa Pro Scientia (OTDK) díjat. 2005-ben a Magyar Köztársasági Elnök érdemérmét vehette át. A pápai Nagy Szent Gergely Rend parancsnoki fokozatának, valamint a Pro Ecclesia Catholica Hungariae érdeméremnek is birtokosa. Nemrégiben a jogi hivatásrendek által közösen alapított életműdíjat vehette át.
Itt most meg is állhatnánk: az alázat és kitartás, az áldozathozatal és a bátorság megannyi megnyilvánulásának tanúja ez a töredékességében is magáért beszélő szakmai életrajz. Ehhez az életműhöz kevés az emberi erőfeszítés: hűséggel megvallott és képviselt keresztény elköteleződése mellett az igazságba és a jövőbe vetett mélységes hite segítette őt át azokon a szakadékokon, amelyek felett és amik mellett idáig vezetett és vezet ma is az útja.
Jogtudósként, tanárként, jogalkalmazóként, közéleti szereplőként, de mindenekelőtt szűkebb és tágabb közösségéért felelős férfiúként vette és veszi ki ma is a részét a jogállamiság megteremtéséért folytatott küzdelemből. Hitvallásának és erkölcsi meggyőződésének összegzése és egyben kifogyhatatlan kincsestára az a két stúdium, amit az egyetemen ő vezetett be, és a római közjog mellett máig ő oktat. A Keresztény erkölcs és jogászi etika, valamint a Közéleti etika című tárgyakban a jövő jogászainak adja át a jogászi hivatás gyakorlásához kapcsolódó meggyőződését és tapasztalatait.
Egy vele készült interjúban úgy fogalmazott, hogy „olyan stúdium ez, amelyet holtig kell tanulni és művelni, kutatni és kibontakoztatni, mert egész embert, értelmet, akaratot és teljes érzelmi odaadást kíván. Ahogy Celsus mondja: „a jónak és a méltányosnak a művészete”. S a jogásznak – ezt már Ulpianus tanította – az a feladata, hogy az igazságosságot művelje, s igaz, nem pedig képmutató bölcsességre törekedvén, hivatásszerűen keresse a jó és méltányos ismeretét.”
A haza jogáért, szabadságáért mindent, a hazát semmiért nem szabad feladni – ezt a deáki hitvallást tükrözi Zlinszky János életműve, amiért most köszönetünket és tiszteletünket ezen az életmű díjon keresztül is szeretnénk kifejezni. Isten éltesse sokáig!
(Az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Jogtudományi Intézete által Zlinszky Jánosnak adományozott „Iuris Consulto Excellentissimo Díj” átadásakor elhangzott laudáció)
