A tanulmánykötet három fejezetből és tizenkét tanulmányból áll. A kötet első része a magyarországi kollektivizálás fordulatait mutatja be. Olvashatunk a téeszesítés szakaszairól, előkészítésük főbb állomásairól, valamint a paraszti ellenállás megnyilvánulási formáiról is. 1953 nyaráig rohamos ütemben folyt a kollektivizálás, fel kellett számolni az árutermelő gazdagparasztságot, miközben a termelést fokozni kellett és a beszolgáltatási előírásokat is folyton növelték. A mezőgazdaság állami támogatást nem kapott, sőt az elvonás jellegű adó- és árrendszer révén tulajdonképpen finanszírozta az erőltetett léptékű iparosítást. A kulákok elleni harc egyik fontos állomása volt a statáriális, úgynevezett „három napos gyújtogatók" perei. A harmadik hullámban alakított szövetkezetek viszont már sok tekintetben eltértek a sztálini modelltől (háztáji gazdaságok, részesművelés elfogadása, a szövetkezeteken belüli munkaszervezés rendjének megváltozása stb.), de az átszervezés alapvető iránya ebben a szakaszban is a termelőszövetkezeti típus kialakítása volt. A szervezésben is változtak a módszerek. Míg az ötvenes években a falu „végét" (sokszor naplopó lumpeneket) mozgósították, addig most a falu „elejét", a módos és rátermett gazdákat próbálták megnyerni-kényszeríteni, mert őket, tekintélyüknél fogva, könnyebben követte a falu népe. Sokat számított az is, hogy nincstelenekből vagy módosabbakból állították föl a téeszt. Létrejöttek „bőrkabátos" és „mezítlábas" téeszek, sokszor az elnevezés is árulkodó volt: a gazdag és öntudatosabb helyeken Petőfi, Kossuth, Rákóczi néven alakultak, míg a „kódis" vidékeken maradt a „Vörös Hajnal" vagy a „Lenin Útja" elnevezés.
A második rész tanulmányai kitekintést nyújtanak a környező szocialista országok kollektivizálási folyamatára. Érintik a jugoszláviai agrárpolitika hatását, annak magyar vonatkozásait vizsgálva, a székelyföldi kollektivizálás menetrendjét, mikéntjét, végül pedig a csehszlovákiai agrárpolitika metamorfózisait. A vizsgált időszakban a keleti zónában szabályszerű versenyfutás kezdődött a „testvérpártok" között azzal kapcsolatban, hogy ki kollektivizál gyorsabban, azaz ki tudja jobban szovjetizálni a saját agráriumát. A környező országokban zajló folyamatok áttekintésével választ kaphatunk arra, hogy milyen azonosságok és eltérések voltak a módszerekben, illetve melyek voltak a helyi sajátosságok.
Végezetül a kötet harmadik része a hozzánk időben legközelebb álló, a posztszocialista agrárátalakulás kulcskérdéseivel, földpolitikájával, jogi és gazdasági útvesztőivel foglalkozik. A mezőgazdaság a kilencvenes években újra politikai és közgazdasági viták kereszttüzébe került. Az évtized elején a termelés és a tulajdonszerkezet átalakításának megkezdése egybeesett a bel- és külpiaci lehetőségek beszűkülésével, az agrárolló nyílásával, a termelés jövedelmezőségének drasztikus csökkenésével, a pénzügyi lehetőségek jelentős beszűkülésével. Az agrárátalakulás nagy hibája volt a termelés-feldolgozás-forgalmazás vertikális láncolatainak a szétszakítása. A magyar politikai elit nagy történelmi lehetőséget szalasztott el ezen a téren. Csaknem két évtizeddel a történelmi rendszerváltás után, Magyarországon már nem csak a szakemberek jelentős része, de a szélesebb közvélemény számára is egyre világosabbá vált, hogy a mezőgazdaság folyamatos válságának okait a kilencvenes évek alapvetően elhibázott agrárátalakításában kell keresnünk. Ehhez társult az uralkodó monetarista gazdaságszemlélet, mely folyamatosan szivattyúzta ki a tőkét az agráriumból. Napjaink fejleményei azonban minden kétkedőt meggyőzhetnek arról, hogy a mezőgazdaság stratégiai ágazat, és így is kell rá tekintenünk.
