2020-06-29
Evictio missilium
Római jog – a jogbölcselet és az államelmélet gazdag példatára
Római jog és jogállami jogalkotás
Evictio missilium
Tárgyszavak: evictio missilium, ius Quiritium, quiritár tulajdon, Sabinus, Pomponius, missilia, evictio, közvagyon, tulajdonvédelem, Majthényi János
Megjelenés helye: Iustum, aequum, salutare (IAS) II. 2006. 1-2. 99-102.
A római jogban a magántulajdon, a dominium ex iure Quiritium védelme csak fokozatosan alakult ki. Helyesebben, a védelem együtt haladt annak elismerésével, hogy valaki egy birtokában lévő dologra csak azt állíthatja: enyém – meum est, – vagy azt, quiritár jogom alapján enyém –meum est ex iure Quiritium. [1] Utóbbit, valószínűleg kezdettől, megillette a közösségi jogvédelem. Ez először a res mancipi tárgyaira terjedt ki, amelyeknek védelmére a legis actio sacramento in rem szolgált, [2] mivel ezeket a római polgár a közösségtől, a közösség révén kapta.
Még a királykorban kiterjesztették ezt a védelmet az usucapio-val, elbirtoklással szerzett olyan tulajdontárgyra, amelyen quiritár tulajdon nem állott fenn, vagy amelyet tulajdonosa átruházott az új birtokosra. [3] Ezzel a tartós használatban lévő res nec mancipi tulajdon tárgyai lettek, s átruházásukra, – minthogy mancipációval az nem volt lehetséges -, még a XII. t. t. előtti pontifikális interpretáció kidolgozta az in iure cessio átruházási lehetőségét, melyet a XII t.t. hagyománya szerint a mancipációval együtt megerősített. [4]
A quiritár tulajdon tárgya abszolút védelmet élvezett a római jogban. A quiritár tulajdon nem szűnt meg a tulajdonos akarata, ill. formai jogi aktusa nélkül, csak ha annak tárgya elpusztult. A tulajdonos halála csak más személyre szállította át a jogot (sui heredes), vagy foglalhatóvá tette. Még az sem szüntette meg tárgy és tulajdonosa között a személyes kapcsolatot, ha a tárgy ellenség hatalmába került: a postliminium révén, ha római törvény hatálya alatt álló területre került a tulajdon tárgya vissza, azon a jogvédelmi igény újra feléledt. [5]
Ennek a gondolatnak újabb alátámasztását nyújtotta R. Knütel professzor a fiatal római jogászok tavaly a PPKE Római Jogi Tanszéke keretében szervezett találkozóján tartott előadásában, „Emptio rei speratae und emptio spei" címen. Idézte a Digesta 18. 1. 8. töredékét Pomponius ad Sabinum liber 9. munkájából. A szöveg, amit itt tárgyalni, elemezni kívánok, a következő:
Aliquando tamen et sine re venditio intelliogitur, veluti cum quasi alea emitur, quod fit, cum captum piscium vel avium vel missilium emitur: emptio enim contrahitur etiam si nihil inciderit, quia spei emptio est: et quod missilium nomine eo casu captum est si evictum fuerit, nulla eo nomine ex empto obligatio contrahitur, quia id actum intelligitur.
Esetenként dolog nélkül is létrejöhet adásvétel, pl. amikor mintegy esélyt vásárolunk. Ez a helyzet, mikor halfogás, madarászás, vagy a nép közé szórt ajándék elnyerésével keletkezett eredményt veszik meg. Ez érvényes adásvételnek minősül, tárgya a remény vétele. Ha azt a tárgyat, ami a nép közé szórt ajándék címén szereztek, valaki (a vevőtől) vissza perelné, a vételből az eladóval szemben nem keletkezik követelés (jogszavatosság!), mivel ezt (a kockázatot) hozzáértjük az ügylethez.
Sabinus civiljogot magyarázó munkájához írta Pomponius azt a kommentárt, amiből az idézet való. Sabinus libri tres iuris civilis műve az ősi quiritárjog, a sajátosan római magánjog legnevezetesebb összefoglalásának számított. [6] Így a ránk maradt szövegben foglalt jog minden valószínűség szerint ebben a quiritár jogban gyökerezik.
Mi is az a missilia? Pomponius idejében többnyire cirkuszi játékok során – elvétve diadalmenetek során is – a tömeg közé szórt ajándéktárgyak, vagy azok elnyerésére jogosító „sorsjegyek". Knütel Suetonius Nero életrajzára hivatkozva kimutatja, hogy e jegyek gyakran komoly értéket képviselő tárgyakra szóltak, hajót, ingatlant is lehetett íly módon nyerni. [7] Az intézmény eredete azonban a köztársasági diadalmenetekre megy vissza, amikor a győztes hadvezér a szenátus előzetes hozzájárulásával a zsákmányból, vagy akár maga vagyonából is szórt pénzt vagy ajándéktárgyakat a diadalmenetet szemlélő tömeg közé.
A tömeg közé szórt tárgyak a hadizsákmányból származtak. A hadizsákmány pedig, ősi jog szerint, közvagyonnak minősült. [8] Amit a római polgár a közvagyonból kapott, ősi jogon tulajdona, még pedig védett quiritár tulajdona lett. Az a jogi vita, hogy a tömegbe szórás révén derelictio-ja történik-e a közvagyonnak, amit aztán a megszerző okkupál, vagy egyelőre meg nem határozott címzett részére juttatás történik, ami a megszerzéssel – capere – lesz perfekt ügyletté, mellékes. Még Varro felsorolása szerint is a közvagyonból juttatás révén szerzéssel quiritár tulajdon keletkezik. [9]
A missilia révén tehát a közvagyonból történt juttatás. Azonban az a tény, hogy az ellenségtől megszerzett dolog közvagyonná, res extra patrimonium-má vált, és csak közjogi juttatási aktussal válhatott újra magántulajdonná, nem oldotta fel a dolgon már korábban fennállott quiritár tulajdon szerinti igényt. Így, ha a szétosztott vagyontárgyban valamelyik római polgár sajátját ismerte fel, amit ellenség elrabolt és most visszakerült, evictio-val, tulajdoni keresettel fordulhatott a juttatott ellen. Ha bizonyítani tudta tulajdonát a legis actio sacramento in rem, majd a rei vindicatio során, vissza is kapta azt. [10]
A vonatkozó forráshely ezt a lehetőséget természetes adottságként kezeli és nem veszteget arra szót. Az ellenséges foglalás sem, majd a római zsákmányszerzés sem oldja fel a régebben fennállott quiritár tulajdoni igényt, az mindkettővel szemben abszolút módon érvényesül. A Pomponius kommentár kérdése arra vonatkozik, hogy annak, aki a tömegben az ingyen missiliát szerző juttatott nyereségét előre megvásárolta tőle, ha utóbb elperelték a vevőtől, van-e az adásvétel alapján igénye, jogszavatosság címén, az eladóval szemben.
Az eladónak az állammal szemben ebben az esetben nyilván azért nincs igénye, mert ingyenes szerző és a juttató nem volt rosszhiszemű. Ajándéktárgy viszi magával a terheit. Következik ebből is, hogy az árverési vevőnek, aki visszterhesen szerzett az államtól, a vételár visszakövetelésére nyilván adtak jogot. A közjogi adásvételben az emptio-venditio későbbi polgári szabályai már a köztársaság derekán is érvényesültek, így a periculum est emptoris vagy a kellékszavatosság, nincs okunk feltételezni, hogy a jogszavatossággal más lenne a helyzet. [11]
Másként áll azonban a remény-vétel vevőjének helyzete. Ő fizetett az esetleges nyereségért. Kérdés, hogy elperlés esetén melyikük viselje a kárt, a vevő, azzal, hogy elveszti a vételárat, épp úgy, mintha nem nyert volna semmit az eladó, vagy az eladó, aki ez esetben köteles visszaadni legalább is a vételárat, hisz az általa eladott tárgy valóssá vált és utóbb jogi hibában szenvedőnek minősült.
Pomponius Sabinus alapján, vagy saját mérlegelése szerint, úgy dönt, hogy a remény-vétel kockázatában a megnyert tárgy hibái is bennfoglaltatnak, tehát ez esetben az eladó, noha kapott vételárat, nem csak hogy nyerésre és szolgáltatásra nem kötelezhető, hanem nyerés esetén másnak a szolgáltatására sem, mint amit ő nyert. (Sem mennyiség, sem minőség vonatkozásában.) Ha szavatos lenne, ez többletterhet jelentene a nyeréssel szemben. A megoldás a reményvétel szellemében helyes, Knütel is ennek bizonyítására idézte a forráshelyet.
Engem azonban a forrásnak a tulajdonvédelmi tartalma érdekelt. Az, hogy a többszörös helyzet változás után is – idegen zsákmányából római zsákmánnyá, majd kisorsolt nyereménnyé – a tárgyon fennálló római tulajdon nem változik. Ha az eredeti tulajdonos bizonyítani tudja, hogy a tárgy ex iure Quiritium az övé volt, vindikálni tudja azt, Pomponius idejében még időkorlát nélkül. A tulajdoni igény érvényesítését érintő longissimi temporis praescriptio majd kétszáz év múlva kerül csak bevezetésre.
A római tulajdonvédelem a középkoron át folyamatosan érvényesült, noha a szigorún vett tulajdon-fogalmat a gyökeres (azaz jogcímes) birtok sokszor helyettesítette is. Sok más példa helyett álljon itt a török-háborúk végén a neo acquistica eljárásokkal kapcsolatban Majthényi János Regalium Causarum Director, királyi főügyész a kincstár részére adott véleménye 1717-ből, amikor a Ciszterci rend Szentgotthárd birtokára vonatkozó alapítványi jogát mint gyökeres jogot „ex radicali asse" vélte értékelendőnek, és „tam in formali, quam in ipso materiali" „iure postliminii" visszaállítandónak minősítette.[12]
A római tulajdonvédelem ezen abszolút és szigorú szemléletén érdekes módon a polgári forradalmak ütötték az első rést, azzal, hogy a kereskedelmi forgalomban szerzőt, függetlenül attól, hogy tulajdonostól szerez-e, tulajdonossá minősítették, javára eredeti szerzésmódot alapítva. Ezt utóbb kiterjesztették a hatósági ingatlan-nyilvántartásban szereplőtől visszterhesen szerző jóhiszemű vevőre is, ugyancsak eredeti szerzésmódot konstruálva ezzel.
Közömbös, hogy az eladó ez esetben nem volt tulajdonos, áttörik a nemo plus iuris ad alium transferre potest, quam ipse habet elvét, a piac védelmében, az ott ellenértékért vásárló védelmében. Hogy ennek során sérül a tulajdon szentsége, amelyet pedig ugyanezen polgári társadalom alapjogként értékelt, nem számít. [13]
A tulajdonjog védelme ugyan látszólag még erősítést is nyert a jog eszköztárában azzal, hogy a tolvaj és az orgazda elleni védelem átkerült a magánjogi védelem köréből a büntetőjogi védelem körébe (magándeliktum helyett közbűncselekménnyé minősítve). Ám ez a gyakorlatban nincs így. A büntetőjogban ugyanis érvényesül az ártatlanság vélelme. Annak tárgyi bizonyítása helyett, hogy tulajdonos (volt), a sértett azt tartoznék bizonyítani, hogy a szubjektív bűnösség fennáll. Ez pedig számára, az érdekelt számára, többnyire lehetetlen, a hatóságot viszont az ő vagyoni vesztesége kevéssé érdekli.
A kérdést csak az oldaná meg, ha a piaci forgalomban érdekelt kereskedőt, vagy a tulajdonát alaptalanul nyilvántartásba vétetőt tennék felelőssé a tulajdon elvonásával keletkezett kárért. A piac tisztasága legalább annyira közérdek, mint árucserét lehetővé tevő működtetése. Ha eredeti szerzésmódot alapítunk a piacon vagy forgalomban vásárló védelmére, indokolt magándeliktumot, tárgyi kárfelelősséget alapítani a tulajdonától megfosztott védelmére. Csak akkor fogjuk újra elérni a tulajdon-védelem római biztonságát, ha ez a modern polgári jogban újra megtörténik.[14]
Jegyzetek:
[1] Részletesen kifejtve ZJ Meum est ex iure Quiritium, A. Univ. Miskolc. IV. (1990) 183-216., uő Állam és jog az ősi Rómában, Bp. 1996. (továbbiakban Ősi Róma) 184 skk.
[2] Részletesen ZJ Zur Frage der legis actio sacramento in rem, Savigny Zeitschrift Rom. Abt. 106. (1989) 106-151.,és Ősi Róma 146 skk
[3] Ősi Róma 177 sk., Benedek Ferenc, Derelictio, occupatio, usucapio, Jogtört. Tan. V. Bp (1983) 7-31. uő Az actio Publiciana eredete és funkciója, Degré ek. Bp 1995. 37-58.
[4] XII t.t. VI. 6/b, Paulus Vat. Fr. 50., Ősi Róma 179. o.
[5] Ősi Róma 160., ZJ Zur Frage der Verschollenheit im römischen Recht, A. Ant. Acad. Sc. Hung. VIII. Fasc. 1-4. (1960) 100. o.
[6] ZJ Ius privatum Bp 1998. 100. o. és 88. j.
[7] Suetonius, A Caesarok élete, Bp 1975. Nero, 11. „"Naponta egy sereg adományt szórt szét a nép között: ezer különféle fajtájú madarat, mindenféle ennivalót, élelmiszer- és ruhautalványt, egyéb, arany- és ezüstholmira, drágakőre, igazgyöngyre, festményekre, rabszolgákra, igavonó baromra és szelidített vadállatokra beváltható utalványokat; még hajókat, bérházakat, földeket is kisorsoltatott." (Ford. Kis Ferencné)
[8] Ius publicum, 134.
[9] Varro De re rustica 102., Ősi Róma 110., 150.
[10] Erről a lehetőségről, ami Kaser relativ tulajdon elméletének gyökere volt, Ősi Róma 160 sk. szól részletesen. A Sabinus forráshely ottani álláspontomat, amit Besenyő András tankönyvében vitat, csak megerősíti.
[11] Ius publicum 153 sk o., ZJ Kontrakte des ius publicum, in: Collatio iuris Romani – H. Ankum ek. Amsterdam 1996. 51-64.
[12] Heimb, Theophilus, Notitia hist. de ortu et progressu Abbatiae s. ord. cisterciensis ad stum Gotthardum dictae, Viennae, 1764., vö ZJ A szentgotthárdi ciszterci apátság kegyúri jogai és Pázmány Péter, in: Pázmány Péter és kora, szerk. Hargittay Emil, Piliscsaba 2001. 109-138.
[13] Nagy Csongor István, Ingók tulajdonának nem tulajdonostól való megszerzése: omnes plus iuros... in: Polg. jogi kod. VII/1 (2005) 20-24.
[14] ZJ Alkotmányos tulajdonvédelem – biztonság a jogállamban – és a Ptk 118. §., Polg. jogi kod. VII/1 (2005) 18-19.
Zlinszky János
Római jog – a jogbölcselet és az államelmélet gazdag példatára
Tárgyszavak: jogbölcselet, államelmélet, római jog, jogfejlődés, legislatio, iurisdictio, fas, ius, fides, imperium
Megjelenés helye: PPKE-JÁK, Varga Csaba emlékkönyv, 2006.
A jog igényli, megköveteli a bölcseletet. Ulpianus szerint veram, non simulatam philosophiam affectantes – valódi (igaz) és nem hamis bölcseletre vágyódnak, azt keresik, kutatják a jog művelői.[1] A bölcselet a valóságból, a létezőből meríti vizsgálódása tárgyát. Amit lát, láttatja, amit felfog, megértteti, az esetleges tényeket rendszerezi, egységbe foglalja, törvényszerűségeket fedez fel a statikus és dinamikus létben egyaránt. Lényeget keres, összefüggéseket, oksági és célossági kapcsolatokat.
A jogbölcselet a filozófián belül a jog valóságával teszi ugyanezt: analizál és szintetizál, folyamatokat, összefüggéseket, törvényszerűségeket tár fel. Ehhez anyagra, tényekre van szüksége: egyedileg megjelenő és időben kibontakozó, alakuló jogi jelenségekre. Mind a tágabb más létrendekkel összefüggésben, mind a maguk tárgyiasult elzártságában kell azokat szemlélnie, vizsgálnia.
A római jog kínál elemezhető tényeket. Nem mindig tálcán: a források értelmezése maga is tudomány. Ám nagy bőségben. Egyrészt a kis településből világbirodalommá bontakozó állam, a szakrális és szokásjellegű megkötésekből világgazdaságot és békét meghatározó rendszerré fejlődő jog töretlen alakulását 1200, illetve 2000 éves folyamatos állami keretben. Másrészt a formába öntött, összegyűjtött, írott szabályhalmaz belső meggyőző ereje révén további 1500, illetve 700 éves jogalakító – meghatározó szerepét, immár globális méretekben. Tények ezek, amelyek óhatatlan meghatározzák a jog mint létező valóság képét. Nem lehet a római jogot sem művelni anélkül, hogy a jog és állam alapvető létkérdéseibe, összefüggéseibe ne látnánk bele. És nem lehet a jogbölcseletet sem művelni úgy, hogy ezt az egyedülálló példatárat ismét-ismét elő ne vegyük, fel ne üssük, ne értékeljük.
A római joggal kapcsolatos kutatásaim egyik része Róma létrejötte, e jogrend keletkezése és első normatív szabályainak tartalma kérdéseire irányult. Az archaikus Róma képének pontosítása volt a célom. Az állam létrejötte, a város alapítása, a jogrend első megjelenése, annak tartalmi elemei, egyes ránk maradt terminus technikusok értelmezése – megannyi izgalmas tárgyat kínált. Míg a római őstörténet a mondák homályába vész, a római jogra és államra vonatkozólag számos igen korai hitelesnek vallott emlékünk van: ezek fényében az őstörténet homálya is oszlatható bizonyos fokig, ha ilyen interdiszciplináris módon közelítünk a kérdéskörhöz. Ekkor azonban a közös módszer óhatatlan bölcseleti lesz: történelem és jogtörténet közös eredője a filozófiában található és csak onnét hozhatók közös nevezőre.
Ontológiai kérdést vet fel és csak onnét oldható meg maga az, hogy mi is az állam lényegileg, mi is a jog lényegileg. Ahhoz, hogy keressem őket adott történelmi korban, tudnom kell, mit keresek. E fogalmak bölcseleti meghatározása előfeltétele volt a végzendő kutató munkának. Így a tárgyról írott könyvemben a módszer fejezetében iparkodtam megadni azt a meghatározást, aminek alapján a történet és jogtörténet vonatkozó jelenségeit értékelni kívántam: „az állam mesterséges társadalmi szervezet, adott társadalmi egység védelmére és belső rendjének biztosítására létesítve, amelynek szervezeti formáit, működését állandó társadalmi normarendszer határozza meg, megszabva az állam hatalmának a társadalombani kiterjedését, korlátait, a társadalom tagjainak e hatalom által elismert és biztosított érdekeit.[2]
Kutatásom tárgya tehát olyan szervezet volt, amely jogot alkot, biztosít, illetve olyan normarend, amelyet társadalomtól elvált szervezett hatalom biztosít.
Egyértelmű, hogy ilyen szervezet és ilyen rend keletkezése utólag, időt álló voltából folyón, állapítható meg. Ilyen értelemben áll Mommsen híres mondása: Rom wurde nicht an einem Tag gegründet. Másrészt semmi sem mond ellent annak, hogy maga az alapítás ne legyen célzott politikai döntés, amint ilyet akár az ókor történelme, akár a későbbi korok többet is felmutatnak. Ilyenről beszél Rómával kapcsolatban Livius, mikor a vallási és világi szervezet, valamint a vallási és világi normák meghatározásának tényében látja azt a mozzanatot, amely a tömegből nemzetet formált.[3] Az egyszeri, történelmi időponthoz meglepő pontossággal köthető alapítás nem mond ellent annak a megállapításnak, hogy ez az alapítás azért vált Rómává, mert időt álló volt és századok fejlődése formálta.
Ebben az alakulásban az indítás, a köz és a magánélet normáinak hatalmi biztosítása, s e hatalomnak a közösségen belüli szerencsés kialakítása, a köz- és a magánjog szféráinak első pillanattól való elválasztása és egymásra hangolása épp oly jelentős volt, mint annak előfeltételei megteremtése, hogy a normát a társadalmi szükségletekhez bizonyos állandóságra törekedve, de az eseti szükségletekre érzékenyen reagálva alakítsák: a legislatio és a iurisdictio csak Rómában létezett kettős menetében. Ez a rendszer tette a társadalmi hatalmi szervezetet legitimmé,[4] Rómát kezdetleges viszonyai között is jogállammá.[5] Egyúttal számunkra megadja a legitimitás és a jogállamiság jogelméleti kategóriáinak kialakulásához az induló formákat.
A római jog korai normái egyúttal érdekes kutatást tesznek lehetővé: elválik egymástól a norma jogi jellegűvé válása (állami elfogadás révén), és a norma tartalmi kialakulása, amely lehet akár szokás – akár az állam előtti időből megmaradt szokás, akár szakrális szabály, akár a már állami jellegű együttélés révén adódó helyzetekből következő súrlódások feloldására megfogalmazott szabály. Utóbbi ismét felhasználhatja formailag a másik fajta szabályok köntösét, hogy az új megoldásnak nagyobb súlyt adjon. A szakrális köntöst ott, ahol antagonisztikus ellentétek küszöbölendők ki, a közösség ellenőrző szerepét ott, ahol a közélet békéje forgott kockán. A normák ezen rétegvizsgálata [6] segít bennünket annak felismerésében, hogy nem a parancs, hanem a belső elfogadás teszi valójában kultúrkinccsé a jogszabályt adott közösségben: e nélkül a törvény nem válik joggá, semmiféle hatalmi nyomásra sem.
A jogalkotó társadalom összetétele nagyban kihat arra, hogy mit fogad el kötelező normának. Heterogén etnikai csoportok más-más hagyományt hordoznak: e hagyományok egyeztetése, esetleg ütköztetése vagy békés összeolvadása igen lényeges a társadalmi béke szempontjából. A hatalomnak, már csak a maga érdekében is, törekednie kell arra, hogy a heterogén etnikum okozta súrlódások ne bontsák meg a közösséget. Szent István híres törvénye az idegenek hozta és hordozta szokásnak az államot erősítő és gazdagító hatásáról akkor igaz, ha a különböző consuetudines et documenta összhangba hozhatók, békén megférnek egymás mellett. Róma az ütközések kiküszöbölésére hozta létre a iurisdictio intézményét, de egyúttal a lényeges ellentétek kiküszöbölésére szakrális szabályozást vezetett be, a belviszályokat megelőzve.[7] Az ilyen etnikai különbségek okozta ellentétek modern időben is szolgálhatnak komoly belső társadalmi összeütközések gerjesztésére (lásd a roma etnikum integrálásának hazai nehézségeit.) Politikailag megfontolandó a szabad bevándorlás korlátlanságából adódható ellentétek kára, a szabad migráció hasznával szemben.
A belső rend, a belső béke a társadalom létérdeke. A jogrend ezért az összeütközéseket az egyéni életterek határának megvonásával iparkodik kiküszöbölni, a mégis létre jövő ütközéseket pedig formalizált, békés úton, hatalmi eszközökkel rendezi, a nyilvánosság ellenőrzése mellett, mindazon által közhatalom útján, lehetőleg egyszer s mindenkorra. Ehhez szükséges, többek közt, az államhatalom, a közösségtől elvált, vele mégis azonosuló, állandó hatalmi gépezet.
A római példa e hatalom lényegét a kialakulás fázisában jól szemlélteti: az imperium fogalmával.[8]
Imperium: egységes, személyhez kötött, de ahhoz nem lényegileg kapcsolódó, a közösség adta és átruházta hatalom. Egységes, amint az államhatalom is egységes, akkor is, ha több személy közt oszlik meg. Benne célosan jelenik meg mindaz a funkció, amely a közösség békéjének biztosítására fontosnak tűnik. A funkciókból idővel hatalmi ágak fognak kialakulni. Így a kezdetben nyilván legfontosabb védekezés külső támadás ellen. Róma katonai táborként szerveződött.[9] A quirites katonák, fegyverhordó férfiak szervezete voltak: a családok, nemzetségek, kuriák és tribusok katonai csoportok hordozói, állítói. A legkorábbi jog már úgy alakult, hogy e szerepüket kihangsúlyozta. Az imperium militare hordozója, az imperator, e minőségében katonai parancsnok, választott és bizalmat nyert hadvezér. Mivel a védekezés elsődleges közérdek, e minőségében az imperium hordozója korlátlan hatalmú, élet és halál ura, csak hasonló hatalmat hordozó társával osztozik (ha van ilyen.) Nagy veszélyben annak is volt jogi megoldása, hogy ez az intercessziós korlát sem létezzék: diktátori, noha korlátolt feladatra de korlátlan gyakorlásra megadott hatalmat kaphatott a vezér!
Az imperium coercitionis a belső rend biztosítása: a kezdeti teljességből ez a szükséges méretű korlátok megszabása felé haladt: élet és halál urából fegyelmező tekintéllyé módosult. A városban kikerül a fasces nyalábjából a bárd, idővel nem alkalmazható római polgárral szemben a testi fenyítés, életre, egzisztencia veszélyeztetésére vonatkozó vitákban fenntartja magának az utolsó szó jogát a hatalmat átruházó polgárok szervezett közössége.
Megilleti az imperium hordozóját a ius agendi cum populo, a polgárok szervezett közösségével, illetve a senatusszal való tárgyalás joga, e szervek felé a javaslattétel joga. Megilleti, bizonyos határok közt, az utód jelölésének, a diktátor kinevezésének joga, a hatalom folyamatosságának és egyúttal időbeli személyi változtatásának biztosításával. Nincs törvényjavaslat magisztrátus nélkül, nincs választás magisztrátus nélkül. (Lehetetlenülés esetére az interregnum ugyancsak jogintézményként teremti meg az ellehetetlenülés biztosítékát, hiszen, ha már beáll a lehetetlen helyzet, alkalomra nem hozható törvény. A privilegium alkotása ellenkezik a jogi norma lényegével!)
Ám a legsajátosabban római része a magisztrátusi imperiumnak a iurisdictio, az érvényes jogi norma és az adott ügyben fennálló állami – hatalmi hatáskör megállapítására vonatkozó jogosultság.[10] Véleményem szerint ez az etnikai különbözőségekből eredő jogszokási eltérő felfogások békés egyeztetését szolgálhatta abban a korai időben, amikor belső ellentéteken Róma fennmaradása múlhatott. Ez a juriszdikciós jogkör tette a római per alakítójává a magisztrátust és ajándékozta meg a világot a praetor peregrinus jogrendjével, az első igazi ius gentiummal.[11]
A közcsend és közbéke érdekében alakult ki a magisztrátus magánszférára kiterjedő hatalmi jogosultsága, amely az általa magánviták során használt három igével: do, dico, addico, jellemezte az e téren megmutatkozó alaptevékenységet. A magisztrátus szükség szerint, magánügyekben, hatalmat adhatott: döntőbírói hatalmat, gyámi hatalmat, területfoglalási hatalmat, vagy meg is vonhatta a természetes hatalmat az arra alkalmatlantól (gondnokság alá helyezés elmebetegség, pazarlás, távollét esetén).
Más esetekben nyilatkozhatott kötelező érvénnyel a fennálló jog, az érvényes kötés, a cselekmény közveszélyes jellege vonatkozásában. Végül állami védelem alá helyezhette a magánjogi igényt, odaítélve valamely személyt vagy tárgyat egy római polgárnak. Mindennek a római per alakulásában fontos szerep jutott.
A római hatalomgyakorlás másik megosztása a hivatali hatalom, a vének testületének jóvá hagyó, ellenőrző hatásköre, és a polgárok összességének döntési, átruházási, szentesítési jogköre között történt. Formailag az első helyen az utóbbi állott: imperium nem adható, törvény nem keletkezhet, római polgárrá fogadás sem történhet csak a polgárok összességének formalizált döntése révén. A döntés előkészítésében, részletei kidolgozásában, valamint a hatalmat általában gyakorlók ellenőrzésében valószínűleg kezdettől létezett és egyre növekvő szerepe volt a köztársaság végéig a szenátusnak. Annak tetszvényjoga, tanácsa, felhívása ellenére alig történhetett valami lényeges Róma városában. Főleg a közvagyon kezelésének irányleveit szilárdan kézben tartotta a testület. S végül az operatív, cselekvő vezetést a választott rex, majd a magisztrátusok tartották kézben, saját felelősségükre igénybe vett segítők, illetve szerződéses kötelezettséggel közfeladatokat ellátó megbízottak révén.
Az imperium egysége és a feladatok sokasága okán a fejlődés a hatalmi megbízás egyenlő hatáskörű személyek közötti megosztás felé vezetett: közös hatalom, közös felelősség, egymás közötti egyetértés megkívánása. Így alakult ki a kollégialitás, egymás kölcsönös ellenőrzése, az intercessio, a beavatkozás jogköre, de a gyakorlati teendők célszerűségből történő tényleges megosztása is: katonai és városi hatáskör, később a juriszdikciós hatáskör elkülönítése, az elv sérelme nélkül, a nagyobb hatékonyságra törekvés okán.
A harmadik, a korai időben bizonnyal végbement, de nehezen láttatható eltolódás a szakrális felhatalmazottak és a magisztratuális felhatalmazottak között történt. A rexnek komoly szakrális szerepköre volt eleve: mutatja ezt a rex sacrorum a köztársaság idején. Mutatja a pontifikális jogmagyarázat és jogi formai titok-őrzés. És mutatják az antagonisztikus ellentétek kezelésére még a köztársasági korban is felhasznált szakrális eszközök. Mégis, a fas egyre inkább helyet adott a iusnak, a fari joga átment a dicere jogkörébe, a papság hatalma átszállt a szenátusra. Mindazonáltal történetileg nehezen tetten érhetőn, a szakrális biztonsági szerep forradalmi politikai mozgalmakkal szemben sokáig szerepelt a birodalommá érő Róma eszköztárában is.[12]
A társadalmi mozgásnak ez a kimutatható dinamizmusa és alkalmazkodó készsége annál érdekesebb, mert a római szemlélet szerint a ius, a jogrend kifejezetten statikus rend volt[13]. Első sorban azzal kellett kijönni, ami létezett, változtatásra, kiegészítésre csak nehezen szánta rá magát a jogalkotó társadalom. Érezte, hogy a jognak nem használ a folytonos alakítás, toldás-foldás. Inkább magyarázták a szabályok szavait kiterjesztő értelemben, adtak formai jogi aktusoknak kiterjesztő értelmezést, mintsem hogy az eredeti szöveget módosítsák, kiegészítsék. Glans pro fructu, arbor pro vitibus, trinoctium csak néhány kiragadott példa erre a jellegzetes római jogkiterjesztésre [14]. Szemben a dictum promissum ugyancsak ősi szemléletével, amely szerint sokáig nem felelt a magánfél azért, amit kifejezetten nem ígért: tessék oda figyelni, ébereknek szól a civiljog (nem a magán- hanem a sajátosan római jog!)
A jogalkotó – törvényhozó hatalom Rómában egyértelműn a teljes közösségé. Lex est, quod populus iubet atque constituit. A törvényt a populus (a politikai nemzet, a polgárok közössége) parancsolja és alkotja. Ám ez a populus politikai szerepmegosztottságában vesz részt a jogalkotásban: a hatalommal felruházott magisztrátus javasol, és összehívja a polgárok comitiáját, kérdést tesz fel neki, még pedig döntő kérdést, igennel vagy nemmel megválaszolhatót. A tekintéllyel, auctoritassal felruházott szenátus (amelyet nem a populus választ, hanem csak a bekerülés rendjét határozza meg) hozzájárul, elfogad, megerősít – előre vagy utólag -. A comitia pedig megadja a döntést: uti rogas – úgy legyen, amint kérded, vagy elutasítja, a réginél marad – antiquo. A ius publicum építménye csak ilyen együttes módon egészíthető ki lexekkel, minden más jogszolgáltatás már az agere, a működés körébe tartozik. A jog élő szóval irányítja a közösséget, a viva vox iuris civilis – a hatóság utasítása a római jogrend egyedi megnyilatkozása, a iudicium, az ítélet a közösség által elfogadott és védett valóság hivatalos megállapítása, res iudicata.
Mindez első sorban a közös dolgok békében, rendben intézését célozta: Róma joga közjoggal kezdődött. A magánélet dolgaiba nem szólt, nem szólhatott bele a közhatalom. A heredium kerítése kizárja a hatósági beavatkozást. Ott, azon belül, nem a magisztratus potestasa vagy imperiuma érvényesül, hanem a patria potestas. A magán autonomiát, az atyai hatalmat a köz egyetértése védte. Akár életével is lakolhatott az a magánfél, aki más magánszféráját megsértette: aki oda behatolt, tetten érés esetén „iure caesus esto."[15]
A két terület, a magán- és a közélet területe, kezdettől teljesen és szigorún elvált Rómában. A közjog és magánjog világa ennek megfelelőn külön utakon fejlődött, párhuzamosan alakult. A közösség számára a jogos magánérdek védelme kezdettől lényeges volt, és úgy vonta hatalmi védelem alá, ahogy a polgárok közti egyenlőtlenség okán a vis privata elégtelenné vált a magánérdek megfelelő biztosítására. Közben gondosan őrködött azon, hogy a hatalmasabb szomszéd helyett a hatalommal rendelkező tisztviselő ne nőhessen rá a civis Romanus indemnatus, a szabadságaival jogszerűn élő római polgár nyakára.
A közjog alapelve: salus rei publicae suprema lex. A magánjog alapelvei: honeste vivere, neminem laedere, suum ciuque tribuere. A köz ügyeit köztörvény és közhatalom, a magánvilágot magántörvény és magánhatalom rendezi. A pater familias szava otthon ugyanúgy megfellebbezhetetlen, mint a városban a magisztrátusé, a magánfelek közti kötés betartandó, lex privata.
A közügyek ellátása során a közszereplő fide tartozott eljárni. Hűséggel tartozott a városnak, a többi polgárnak, a közérdeknek, hűséggel élni a ráruházott hatalommal, legjobb tehetsége szerint, saját érdekét háttérbe szorítva, látni el a köz ügyeit. Polgári tartozás, polgári határidő alól átmeneti mentességet biztosított a törvény annak, aki közmegbízatás ellátására hivatkozhatott.[16]
A magánfél eredetileg azzal tartozott, amit ígért. Uti lingua nuncupasset, ita ius. Azzal viszont tűzön-vízen keresztül, mentségre tekintet nélkül. A jog eszköztára a világos tényállásokat kereste magánvitáknál: de internis praetor non iudicat. Másrészt azért már a praetor urbanus jogalkotása is kialakított bizonyos erkölcsi elvárásokat magánügyekben is: tiltotta a hitelező megtévesztését, a csalárd magatartást, az erőszak alkalmazását magán kötés létesítése során, megkívánta az átruházott családi hatalmi körben a tisztességes elszámolást.
Az erkölcsi tartalom, mint a jog velejárója, célja és értelme, mind köz- mind magánviszonylatokban a római jog lényeges eleme volt kezdettől, és lényeges elemévé vált a későbbi fejlődés során. A jogtörténész, ahogy egyre gyakrabban találkozik a jog újabb fejlődésében erkölcsi követelményekkel, hajlamos a finomodó erkölcsi érzék megnyilvánulásának tekinteni az ilyen tételeket. Ám vigyázni kell! Jhering figyelmeztet: a jog új szabálya gyakran a régi érvényét vesztő erkölcsi szabály pótlására jelenik meg! Nem erkölcsi többlet mutatkozik a társadalomban, hanem inkább a hiányt jelzik a hasonló jogszabályok. A jogfejlődés e vonatkozásban a jogbölcsész számára inkább a társadalmi erkölcs retrográd mozgását érzékelteti.
Fenti gondolatok nem többek néhány olyan összecsengő meglátásnak a jelen emlékkönyvvel megtisztelt Kollégám és Barátom tiszteletére való felvetésénél, amelyek talán alkalmasak annak érzékeltetésére: különböző sínpályákon, de egy cél felé, párhuzamos munkával iparkodunk szolgálni a haza javát, a rendet, a békét, az igazságot! Örömmel teszek eleget e tanúságtételnek: örömmel az alkalmat tekintve, és hálával a Kolléga iránt, aki közös munkában megbízható társ, kongeniális partner, a keresztény szellemű jogi oktatás felépítésének nagy ügyében megbízható és termékeny segítőtárs volt. Kívánok neki még sok örömet munkája eredményében, új meg új meglátásokban a filosofia perennis csodálatos világában.
Jegyzetek:
[1] D. 1.1.1.1.
[2] Zlinszky János: Állam és jog az ősi Rómában. Bp. 1996. 26. o.
[3] Livius: Ab urbe condita. 1.8.1., Zlinszky i.m. 33.
[4] Zlinszky, Ius publicum, Bp 1998. 22., 77., 82.
[5] Ius publicum, 100., Zlinszky, Rechtsstaat Rom, in: Ars boni et aequi, Fs. Waldstein, Stuttgart, 1993. 471–480.
[6] Állam és jog, 110 sk.
[7] Állam és jog, 187 sk.
[8] Ius publicum, 61.
[9] Ius publicum 27.
[10] Ius publicum 81.
[11] Zlinszky János: Ius privatum, Bp. 1998. 68. sk.
[12] Ius publicum 74.
[13] Ius publicum 83.
[14] Ius privatum, 56.
[15] XII T.T. II. tábla 8., 12. Állam és jog 115. o.
[16] Absentia rei publicae causa, status dies cum hoste, ZJ Zur Frage der Verschollenheit im römischen Recht, A. Ant. VIII. (1960) p. 95. sk.
Zlinszky János
Római jog és jogállami jogalkotás
Tárgyszavak: Boytha György, ius publicum, jogállam, kereszténység, éthosz, Kamp ums Recht, jog és erkölcs viszonya, Jhering
Megjelenés helye: Boytha-emlékkönyv Bp. 2004. 369-376. o.
1949. július elején – a vizsgaidőszak lezárása után – hívásomnak engedve tízegynéhány akkor első évet végzett joghallgató gyűlt egybe az ELTE római jogi intézetének könyvtárában. Köztük Boytha György. Ez évben 55 éves ismeretségünk születése napja volt ez, és egy barátsággá érett, annak évtizedek során töretlenül megmaradt kapcsolat kezdete.
Aki mind máig megőrzött szellemi frissességét, mély kultúráját, sokoldalú műveltségét ismeri, talán el tudja képzelni, milyen örömmel, vállalkozó kedvvel, milyen túltengő tervekkel, lelkesedéssel kezdtük el, kölcsönösen gazdagítva egymást, építeni azt a majdan bizonnyal bekövetkezendő új világot, aminek a mi világunknak kellett lennie. Ebben nem tántorított meg a tények keserű sorozata, inkább azt érzékeltetve, hogy pusztul mind az az alap, amire, amiből az az álomvilág épülne. Még akkor sem, mikor különböző módon és súllyal, de mindketten ráfizettünk e naiv idealizmusra.
A jogot a római jogon keresztül! Jhering e mondása volt vezérgondolata annak a „kutató és oktató" munkának, amibe akkor együtt belevágtunk. Ez maradt elvünk hosszú pályánk különböző fordulóin. Mindketten az elmélettel vértezett gyakorlat munkásai lettünk, különböző területeken, s végül mindketten – a sors kegyéből egyazon közösen épített, alakított intézmény keretében – eljutottunk a jog elméletének építése mellett a jog oktatásának lehetőségéhez is. A PPKE JÁK tanári testületében is, a Ptk. szerkesztő bizottságában is, az a szellem köt össze bennünket, teszi örömmé az alkotó munkát, ami ott, 55 évvel ezelőtt, ellenszélben ugyan, de bontakozni kezdett.
Örömmel ragadom meg a lehetőséget, hogy e sorokban emléket állítsak barátságunknak, közös eszméinknek, törekvéseinknek, életünk lassan bár, de láthatón érlelődő gyümölcseinek. Egyúttal köszönetet is mondjak a töretlen hűségért, a jó kedélyért és sugárzott derűért, a sok kapott és fogadott indíttatásért, ami az elmúlt fél század rögös útjait járhatóvá simította.
A jogállam jellegzetessége, hogy a hatalom működésének mind jogosultságait, mind kötelezettségeit jog – ius publicum – szabja meg. A jogot pedig – közvetlen vagy képviselő útján, a szuverén nemzet alkotja. Így a hatalom gyakorlói nem csak átruházott jogkörben járnak el, nem csak felelősek a hatalom gyakorlásának közhasznú és cél- valamint szakszerű módjáért az őket delegáló szuverén közösségnek, de kötelesek is a hatalomgyakorlás során a jog szabta korlátokat, célokat és értékrendet figyelembe venni. A szuverén állam, a respublica üdvét elősegíteni, integritását védeni a hatalom gyakorlóinak elsődleges kötelezettsége, feladata. Salus rei publicae suprema lex esto!
A jogállamban kettős szuverénitás létezik. Egyrészt az államé, amely nem ismer maga felett jogalkotót és nem köteles belügyeibe, belviszonyaiba kívülről beleszólást engedni. Másrészt a szuverén közösséget alkotó egyének szuverénitása: magánszférához való joguk, alapszabadságaik a magánjog és magánszabadságok keretében jelennek meg: ius publicum est, quod ad statum rei Romanae spectat, privatum, quod ad singulorum utilitatem. Az állam állapotát tartja szem előtt a közjog, minden egyes egyén hasznát a magánjog.
Majd tizenöt esztendeje tanuljuk a leckét, mi is a jogállam, hogy kell benne, hogy kell vele élni. Még távolról sem tanultuk meg. Pedig szabályai antik idők óta hordozzák a jelzett elveket, képezik tárgyát – ha csökkenő mértékben is – a római jogon keresztül jogi oktatásunknak.
Európa befogadott keretei közé. Sürgős és fontos tudatosítani, miről is van szó tulajdonképpen. Mit is jelent a bűvös szó: Európa? Kontinenset? Eurázsia félszigetét? Szárazföldi piacot? Nemzetközi egyezmények ingatag keretei között létező államok összességét? Bár mindez részben találó, Európa fogalmát nem fedi le. Mert Európa nem anyagi valóság, nem földrajzi fogalom, nem is kereskedelmi kapcsolatrendszer, hanem, amint a neves német római jogász, Koschaker megállapította: kultúrközösség. A közösség három közös pilléren épült fel és nyugszik – ezek a keresztény éthosz, a görög művészet és filosofia, valamint a római jog. Negyedikként járul ezekhez, noha országonként különböző, a nemzeti sajátosságok kulturális összessége. Ha tehát helyesen értelmezzük, Európában a kultúra tényezőinek háromnegyede közös, egynegyede jellegzetesen nemzeti.
Nem elhanyagolandó, sőt őrzendő és növelendő az utóbbi tényező is. Még pedig másként-másként minden egyes európai országban, annak sajátosságai szerint. Ezek között első a nyelv, de sok más jellegzetesség is ide tartozik, a nemzetek közötti különbségek meghatározásánál. Ám én most, ebben az írásban, a közös pillérekről kívánok szólani.
E pillérek közül legjelentősebb a keresztény éthosz. Nincs sem anyagi, sem piaci, sem szellemi együttműködés közösen elismert és elfogadott erkölcsi alapok nélkül. Ezek az alapok sokaknak szúrtak szemet a történelem folyamán. Megkísérelték azokat megkérdőjelezni, viszonylagossá minősíteni, gazdaságfüggőnek kikiáltani, de minden ilyen kísérlet az európaiság veszélyének mutatkozott, szeparatizmust, diktatúrát, elnyomó fölényre törekvést hozott magával. Ha le is hagyják közben sok helyütt az európai erkölcsi rend elől a keresztény jelzőt, mégis, a történelem bizonyítja, hogy ezzel az elhagyással maga a rend, maga Európa pillére gyengült, tán mások örömére, de Európa tagadhatatlan kárára. A közös alkotmányról most folyó vita jelzi e tény tudatosságát Európa sok versenytársa szemében, jelzi a veszély felismerését sok európai közösség vagy államférfi részéről.
A görög-hellén filozófia és művészet épp úgy meghatározta Európa szépérzékét és tudományos rendszer-alkotó készségét, mint amennyire a keresztény erkölcs a jóról alkotott felfogását. Épp úgy folyik ellene a harc is: az esztétika relativizálásáért, a filozófia megbontásáért és háttérbe szorításáért műszaki-természettudományi ismeretekkel szemben. Itt is a pillér megbontása történik. A közös és elérhető értékek helyébe kisajátított, szabványosított és gazdaságilag egyéni haszonra, mások terhére érvényesített értékek iránt nő az igény. Oktatásban, művészetben, tudományban érezzük ennek hátrányát. A második pillér kulcsát, a görög nyelvet, hovatovább óvilági kuriózummá silányította a „maradandón kultur-célú" helyébe tolakodott „rövid távon haszonelvű" szemlélet. Pedig ez idegen Európától, bontja a pillért, talán a legerősebb tartópillért (A gondolataimat első megfogalmazásban az ókortudományok kongresszusán hallgatóim) s most e kötetben olvasóim számára valószínűleg nyilvánvaló e veszély, a maguk területén részletekben szembe is szállnak vele. Ám ennél több kell: az érték általános társadalmi megismertetése, elfogadtatása, egész Európán belül. Ezt csak azok tehetik, akik tudják a hangoztatottak igazságát. Ez a mi felelősségünk, a tudományt művelők komoly felelőssége. Ki kell lépni az elefántcsonttorony előkelő csendjébe, felvállalni a piaci ricsajt, sőt megkísérelni túlkiáltani azt.
Európa építményének két pillérjét tehát komolyan fenyegeti számos „nem európai" behatás. Rágja a rozsda, rontja a mindenáron újszerűt, minden áron rövidtávú minél nagyobb nyereséget kívánó szemlélet – amit üdvözítőként, salus rei publicae jellegűnek beállítva, a sajtó és az elektromos média is támogat, sulykol, népszerűsít. Mi a helyzet a harmadik téren, a jogi közös pillér vonatkozásában?
Azt a római jogot, amit Justinianus összefoglalt, az Egyház magáévá tett és Európa egyetemei, mint a jog tárát és rendszerét tanítottak az első bolognai folyamat pozitív hatására, ius commune néven emlegeti tudomány és történelem. Közös kincse, közös biztonságot nyújtó normarendszere volt Európának, függetlenül attól, hogy a legiszlációs hatalom szükség szerint kiegészíthette helyi hatályú törvényekkel, szokásokkal. A közös jog elsősorban a közös magánjogot jelentette, de újabb kutatásaink igazolják, hogy a közjognak, az államok közötti kapcsolatok jogának, s az állam egyénnel szembeni hatalmi eszköztárát meghatározó és korlátozó büntető jogi normarendszernek is e közös jogban, az értelmezett római és kisebb részben kánoni jogban lelhetők meg közös alapjai. Európának van – még van – közös jogi, jogtudati kultúrkincse. Európa jogállamok szövetsége.
Európa bebocsájtott bennünket politikai keretei közé. Európában ennek során jogállamot, magyar jogállamot várnak. A közjog terén a jogállami tudat egyes elemei, pl. a közös érdek elsődlegessége a csoport-érdekkel szemben, a hatalom átruházott, ellenőrizhető és visszavonható jellegének elismerése, a közös döntések során kötelező állampolgári egyenlőség, a nincstelen és a jelentős közterheket hordozó gazdag szavazatának egyenlő értéke, a közösségi és egyéni szabadságjogok hatalom általi tiszteletben tartása, leges sacratae jelleggel érvényesülő alkotmányos tételek. Jogok és szabadságok feltétlen biztosítása és más érdekekkel szemben megőrzendő előnyhelyzete az alkotmányosság alapelve. Az Alkotmánybíróság és az egyes kormányok között a jogalkotás terén előfordult ütközések abból származnak, hogy a hatalomnak, éppúgy, mint a társadalomnak, egyelőre nincs meg a mélyen begyökerezett, ösztönösen is érzett, de tudáson és meggyőződésen is alapuló jogtudata. Túl hosszan tartott a korszak, amikor a jog a hatalom eszköze volt mindenestől és nem a hatalom korlátja, amikor a jog nem biztonsággal és feltétlenül, hanem önkényesen és átszűrten érvényesült, amikor a köz- és magánszabadságok érinthetetlenségével szemben a gazdaság, az osztályharc, a szocialista tábor előnyeire kellett jogalkotónak és jogalkalmazónak egyaránt összpontosítania – s ha a jog még e szemlélet mellett is képezett az önkénnyel szemben akadályt, úgy még ebben a manipulált formájában is félretette azt az igazgató hatalmi ágazat. Márpedig a jog a polgárok önkéntes jogkövetése révén hat, s ha nincs biztos jogtudat, nincs mit követni sem.
A jog elfogadottságánál azonban a jogállamban még többre van szükség. Jhering, a római jog egyik legtudatosabb értője, úgy fogalmazta meg, hogy a jogért – magunk és mások jogáért – folyamatosan harcolni kell: ez a Kampf ums Recht adja a jogállam működésének motorját.
Kicsit travesztálva Arany Jánost: az enyém, ha töröm, ez a törvény, az enyém, ha szidom, ez az Isten! Nem az államé a jog, nem is valami elvont praktika, hanem a miénk, hozzánk tartozik! Ahogy régen mondtuk, nemzeti és egyéni szabadságunk biztosítéka az, s e szabadság felér az élettel, mert nélküle az élet értéktelen!
A szabadságukkal élő polgárok biztonságát, egymás közti békéjét a jog rendje csak akkor tudja biztosítani, ha szilárd. Míg szabadságunk megélése egyéni döntéseken keresztül történik, a közösség döntései is, az egyén más egyénekkel szemben vállalt kötelezettségei is e döntések megtörténte után kötelezők: a szabadság felelőssége, hogy a szabadon vállalt, a formális rendben létrejött szabály kötelez. Még pedig szigorún, szöveg és tartalom szerint egyaránt. Szigorú jog – ius strictum adja a jogrend biztonságát. A jogot úgy kell érteni, ahogy szól. A jog alanyának kijelentéseit előre kell megfontolnia, belső fenntartásai, félreértései az ő kárára lesznek: a jog nem tudása, a jogban való tévedés arra száll vissza, aki elvétette. Ez adja a jogrend legalitását, ez az óvatosra és könnyelműre, tudósra és tudatlanra egyaránt egyenlőn kötelező volta. Éber embereknek írták a civiljogot. Uti lingua nuncupassit, ita ius esto. Amint kimondtad, úgy kötelez – írta már a XII táblás törvény (amit ifjú korunkban oly lelkesen kezdtünk tanulmányozni).
A szocialista rend elaltatta a polgárokban az ezzel kapcsolatos veszély-érzetet. Egyrészt nem védett a jog, nem nyújtott igazán biztonságot. Másrészt nem is kötelezett igazán, érdemes volt akármikor kis kaput keresni. A bírák az állam szigorával szemben hajlottak arra, hogy a törvénynek kiszolgáltatottat sajnálják, hogy eleve védjék a marasztaltat azzal szemben, akinek joga érvényesül. Még ma is, a piacgazdaság körülményei között is, sajnálják, védik az ügyetlen szerződést kötőt, megfosztva ezzel a jogot a szigorú szabály nevelő hatásától, a „legközelebb meggondolja" tanúságától. (A Kamarai Választott Bíróság előtti perekben sorozatosan tapasztalható, hogy a magasan kikötött késedelmi kamat megfizetése alól a nem teljesítő adóst a bíróság részben mentesíti, leszállítva a 40 %-ot 20-30 % közé. Azaz, aki teljesít, annál nem merül fel a gond, de aki nem teljesít, viszont vállalja a szerződés szerinti hátrányt – tehát jogszerűn jár el, hátrányosabb helyzetbe kerül, mint az, akit perelni kell.)
Nem kétséges, ha a jog teljes merevséggel kerül alkalmazásra, igazságtalanná válhat, értéktartalmát veszti. Summum ius summa iniuria. Hajlékonyságra is szüksége van a normának, a jog ius aequum, a mindannyiunk által méltányosnak érzett norma adja a jogrend legitimitását.. Ius est ars boni et aequi. Ám ebben a művészetben, mint minden művészetben, a művészi érzéknek azt kell biztosan tudnia, mikor nyúlhat a méltányosság eszközéhez úgy, hogy nem tesz igazságtalanságot a rend szilárdságában bízó másik féllel, felekkel szemben. A méltányosság azon hátrányok kiküszöbölésére szolgál, amelyekről a hátrányos helyzetű nem tehet – ám nem szolgálhat segítségül a figyelmetlen, ostoba, gondatlan, kötelességét szegő felek részére.
Ars, művészet a jog valamennyi ága. Művészet elsősorban a jogalkotás – az örök jogelvek időszerű formában történő rögzítése, tudatosítása, a változó korok igényeinek megfelelő szabályok megalkotása. Akár követik, akár irányítják a változásokat. A jognak is van poiesis-e, költészete, minden látszólagos szárazsága ellenére. Úgy helyezkedik el a beszélt és írott nyelv többi tartománya között, mint a matematika a természettudományok között: szépsége harmóniájában és visszafogottságában rejlik: akkor alkalmas minden életviszonyra, ha nem akar minden életviszonyt eleve rendezni. Erő és hatalom rejlik rendjében – vis ac potestas – és ez az erő-hatalom gyöngéd a kiszolgáltatotthoz és alávetetthez, harcrakész a hatalmi gőggel szemben, a béke fegyvertárát hordozza. (hae tibi erunt artes, pacis imponere morem, parcere subiectis et debellare superbos). Művészet a jogalkalmazás is, a törvény alkalmazása erkölcsi töltettel – bonum hogy jóra vezesse a szemben állókat, vitatkozókat, megérttetve velük, miszerint a másik érdeke hosszú távon a mi érdekünk is, és ezáltal a társadalmi igazságosságot szolgálja – aequum szemlélettel, egyenlőn és méltányosan, nem személyt válogatva, de a személyt mindig egyénként becsülve.
Biztos fogódzó a jog a társadalom buktatói között:– állandó, érthető, ismert, alkalmazható. Nem sült galamb, éber emberekhez szól, figyelni kell reá. Nem mindig kényelmes, mint a tükör sem, mert kíméletlen is tud lenni, önnön hiányosságainkkal szembesítve engedékeny önmagunkat. Nincs kettős mércéje, az eredményt nézi, s ahhoz csak visszafogottan veszi látkörébe az emberi szándékot is. Általában óvakodik megfoghatatlan elemektől: de internis non iudicat. Ám ahol az egyes embernek döntési szabadságot ad, akár saját hasznára kötött ügyleteiben, rendelkezésére bocsájtott tulajdona hasznosításában, vagy a neki bizalommal átadott közhatalom gyakorlásában, ott megköveteli az értékes, erkölcsös, elvárható magatartást a szigorú jogon felül. Ott nem csak a vétek, már a hanyagabb magatartás is elfogadhatatlan számára. Ott még mindig találkozik a régi elv: Quae facta ... contra bonos mores fiunt, nec facere nos posse credendum est – amely cselekmények a jó erkölccsel ellenkeznek, azok véleményünk szerint jogilag is lehetetlenek, a jogrend nem fogadja be azokat.
A jog mai tanaiban ez a tétel sokak által vitatott. Jogot és erkölcsöt el kell választani, mondják, hisz a jog kategóriái biztonságos szilárd fogódzónak szánvák, az erkölcs pedig relatív, meggyőződés kérdése. A jog objektív, az erkölcs relatív, a jog egységes, az erkölcs plurális. Valójában azonban ezek az ellenvetések összekeverik az egyéni lelkiismeretet a társadalmi megkövetelhető erkölcsi normarenddel. A jogállami társadalom nem állhat meg szabadság nélkül, ami azt jelenti, hogy nem állhat meg a jog mellé erkölcsi meggyőződésből odaálló, azt elfogadó és betartásából lelkiismereti kérdést csináló jogkövető polgárok nélkül. Lehet e polgároknak a rájuk nézve kötelező erkölcsi transzcendentális rend vonatkozásában eltérő a véleményük. Azonban bizonyos erkölcsi követelmények kötelező voltában, amelyek a jog alapját képező alkotmány értékrendjét képezik, s az alkotmányos szabadságok védelmét, az alkotmányos alapjogok közös elfogadását előírják, a jogállam polgárainak egyet kell érteniök.
A jog rendje az alkotmányra épül, és az alkotmány értéktartalmú – ez így van a rómaiak jogrendje óta, s nincs jogállami rend, amely ettől eltekinthetne. Értéktartalma az egyén és a közösség alapvető szuverenitásának elfogadásán, az ember egyéni méltóságán, sérthetetlen szabad belső világán, és ezzel kapcsolatosan a többiek irányában kötelező felelősségén nyugszik. A mi alkotmányunk – szidalmazzák bár sokan sztálinistának, múlt rendszerbelinek, e vonatkozásban a legszigorúbb mércének is megfelel. A jogalkotónak könnyű a dolga, ha a jogállam rendszerét építve, fejlesztve, ezt a biztos alapot nem téveszti szem elől, ha feltétlenül és mindenben elsőbbséget biztosít szempontjainak, értékrendjének. Ehhez azonban az alkotmányos értékrendnek vérünkké kell válnia, hogy sem politikai program, sem látszatelőny ne tántoríthasson el követésétől – ezt pedig a mi törvényhozóinkra egyelőre nem lehet elmondani.
Pedig az alkotmánynak a hétköznapok gyakorlatában alkotmányos, de alsóbbrendű szabályok, elsősorban törvények, majd rendeletek, ám akár egyéni kötések, szerződések útján kell érvényesülnie. A bíró a törvényhez kötött, a magánfél a maga vállalásához, az alkotmány ezekben áttételesen jelenik csupán meg – ha megjelenik. Vi ac potestate , erejével és hatalmával ott van, de csak az alkotmányosan alkotott, alkotmányos értékeket hordozó normákban. Iura novit curia ?! mondottuk a római jog alapján – a bíróság ismeri a jogot. De melyiket? Kötődése nem az alaphoz, hanem a felülépítményhez van, a bíró a törvénynek felel. Ha esetleg ellentétet érez alkalmazandó norma és alkotmányos érték között – (s ehhez szükséges, hogy érezze!), – az alkotmánybírósághoz kell fordulnia. Ám igen gyakran nem érzi, vagy nem tartja az eltérést szóra érdemesnek. (Írtam ilyenekről már nem egyszer, itt hadd ne soroljam.) Ahol pedig bizonytalan a hatóság, bizonytalan a bíró értékrendje, ott előbb-utóbb a jogbiztonság, a jogállam fő értéke veszít.
Még fontosabbá válik a biztos jogérzék jogalkotás, igazgatás, ítélkezés, gazdálkodás vonalán most, hogy nagyobb jogközösség részei lettünk, hogy a közös jog ismét fontossá vált mindennapi életünkben. Immár nem a szovjet diktátum, amit legfeljebb csúfoltak jognak, hanem a közös piac, a közös érdek diktálta magatartási szabályok összessége. Annak az Európának joga, amelynek egyik pillére, összetevő eleme éppen a közös jogi kultúra és erkölcsi töltet!
A római jog a jogállami jogi oktatás szükséges alapját képezi, és fogja is képezni, mert fogalom- és eszmetára része az egységes Európa kultúrkincsének. Nyelvezete és intézményrendszere átment a különböző szuverén államok jogrendjeibe: azokra is áll jószerivel, hogy háromnegyed rész közös bennük, s legfeljebb a további rész sajátos, országhoz kötött, municipális (ahogy őseink a regionálist nevezték). Lehet persze kísérletezni azzal, hogy pótlékokat találjunk ki e helyett a közös kincs helyett, és azokat próbáljuk meg eladni a közös piacon, megetetni a nem kellőn éleslátó fogyasztókkal. De a pótlékok sokfélék lesznek, kérdés, hogy megfelelnek-e majd a célnak, hogy nem vész-e el az átalakítás során az érték, európai közkincs lesz-e, vagy talmi pótlék, innét-onnét összeszedve, összekeverve.
Ahogy saját értékeinket csak mi tudjuk, a magunk külön kis világában megtartani, s így tudunk csak azok révén hosszú távon magyarok maradni, – Európa közös értékeit viszont csak együtt tudjuk megvédeni made in China vagy made in USA jelű olcsó bóvli kétes értékeivel szemben.
Európa maga is válaszúton áll. Értékei és a pillanatnyi haszon között ingadozik. Sokfelé figyel, sok divatot követ, bizonytalan a maga igazában. Nem mindegy, segítünk-e magára találni a közösségnek, tudunk-e akár példát mutatni az értékelvűségben itthon és közösségi síkon, vagy beállunk a globális piac fogyasztói közé.
Európába megyünk? Vagy megyünk közreműködni Európa lebontásában? S ha ez egy új saeculum obscurum során sikerül, meddig fog tartani a chaos, meddig a bellum omnium contra omnes? Szabad ezt a kockázatot vállalni? Ha nem, szükséges ezt a kockázatot tudatosítani. Akkor megmenthető Európa – amit most különböző erők el akarnak tőlünk rabolni. Mielőtt még a miénk lett volna valóban.
Zlinszky János
