2020-06-29
Deák Ferenc erkölcsisége
Kitonich János véleménye a jogászok jogfejlesztő szerepéről
Az ingatlan fogalmának alakulása – problémák az illetékjogi gyakorlatból
Werbőczyről korai ítélkezni
A Szentkorona-tan és a nemzeti szuverenitás Még nincs kiadói hozzájárulás!
Aquinói Szent Tamás gondolatai lázadásról és engedelmességről, és az Aranybulla 31. szakasza
Deák Ferenc erkölcsisége
Tárgyszavak: Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Széchenyi István, közéleti erkölcs, Arany János, Wlassich Gyula, legitimitás, dualizmus, törvényesség, megértés, igazságosság
Megjelenés helye: Magyar Szemle. Új folyam XII. 9-10.
Deák munkásságából az utókor rengeteget meríthet, tanulhat. Akár reformkori gyakorlati jogászi ténykedését, akár politikusi, rendi követi pályáját, akár törvény-előkészítő munkásságát vizsgáljuk, olvassuk, jogtörténetünk, politikatörténetünk fényes fejezetei tárulnak elénk. Ugyancsak ezt mondhatjuk el magatartásáról az abszolutizmus, majd a kiegyezés nagy művével, és a parlamentben eltöltött néhány utolsó évével, az általa javasolt társadalmi megmozdulásokkal kapcsolatban. Mégis, mindezek mára meghaladottak, a korral együtt eltűntek a történelem süllyesztőjében. Mondhatnók, a nem történész számára elvesztették aktualitásukat. Megkérdezhetjük, miért kevésbé időszerű számunkra Deák Ferenc, mint Széchenyi István, vagy Kossuth Lajos, hogy a három legkimagaslóbb reformkori államférfit mérjem össze? Korszerű, mai politikai programot könnyebb Széchenyi vagy Kossuth gondolataira, útmutatásaira építeni, mint a Deák Ferencéire? Erre a felvetésre – minthogy egyik oka lehet annak, ha Deákra a mai kor embere kevesebbet hivatkozik, mint két nagy kortársára szeretnék választ adni a következőkben.
Széchenyi örökségét gyakran számba vesszük, teljesítését zászlóra írjuk. Kossuth meg nem alkuvó magyarságát, harcos helytállását sokszor emlegetjük (talán többször is, mint indokolt lenne), mert egyedülálló népszerűsége nemzedékek sorát élte át, és ezért az ő nevét előtérbe állító politikai program bizonyos előlegezett rokonszenvvel eleve számolhat. Deák munkássága, úgy tűnik, részben beleolvadt a megvalósult törvényességbe, részben, a dualizmus vonatkozásában, teljesen idejét múlt lett – noha az államon felüli jogi szint elismerése, rendjének kidolgozása, az osztott szuverenitás lehetősége, éppen a ma nemzedéke számára nem kevés tanúságot is nyújthatna. Van-e számunkra, mai gyakorló jogászok számára Deák Ferencnek hasznosítható, képviselhető öröksége, vagy devalválódott az ő gyűjtött tőkéje, s már csak emlékeinkben köszön vissza egy kedélyesebb, nyugodtabb, derűsebb, boldog kor adomáiban?
Vallom, van Deák Ferencnek számunkra öröksége. Értékes, súlyos, meg nem kerülhető, jelen helyzetünkben megszívlelendő öröksége létezik, bár nem forgatjuk, nem hasznosítjuk, nem is tudatosítjuk. Jó esetben elzárva tartjuk, mint kincset.
Háborúban azt mondják, Most keveset adunk Rád, – Békeidőn azt vetik, Másra kell a pénz nekik!(1). Arany János sorai teljesen ráillenek erre a deáki örökségre. Deák öröksége ugyanis a legmagasabb értékrendben maradt ránk: nem a gazdasági szférában, még csak nem is elsősorban a szellemi, tudományos szférában. Deák öröksége az erkölcsi rend része, erre pedig ma keveset adunk, másra kell a pénz!
Erkölcsi rend része? Van ilyen? Hiszen az erkölcsi pluralizmus világában annyi erkölcs, ahány gondolkodó, annyi erkölcsi fórum, ahány lelkiismeret. A közügyek világában anyagi mércék, GDP, dollár/euro az értékmérő, a szellem értéke pedig annyit ér, amennyit a piacon a gazdagok adni hajlandók érte, amennyiért megveszik. E mércén Deák inkább az ócskapiacra szorulna, mintsem a régiségkereskedők divatos termékei közé, hisz Deáknak nem volt – ma sincs – piaci értéke. Nem volt megvehető, megfizethető, mert nem fogadott el pénzt sem elveiért, sem tudásáért. Nem volt forgalmi értéke, mert nem forgott, nem volt erkölcseiben igazodó. Mikor viszont szükség volt rá, vagy ahol használni tudott, ott állott alku nélkül, önként, önzetlen, és nyújtotta elméje, érzelemvilága, meggyőződése kincseit – ingyen, nem kényszerítve senkit, hogy elfogadja. „Nem ismerek államférfit – mondá Wlassich Gyula – , aki az erkölcsi erő energetikájának olyan lelkes követője és buzgó hirdetője volna, mint ő. Az erkölcsi erővel ő minden erőhatalmon győzedelmeskedni vél. Ez az ő uralkodó érzése, amely államférfiúi működésének korszakait összhangzó egységgé köti."(2)
Talán nem kell kifejtenem, hogy erkölcsre vonatkozó kérdésem költői kérdés volt. Az erkölcsi meggyőződés, az erkölcsös magatartás szabad értelmi, akarati döntés eredménye, a szabadság, a szabad véleménynyilvánítás Deák számára is a legfőbb értékek egyike.(3) Ez azonban nem változtat azon, hogy van az egyes ember számára olyan erkölcs, amely kibontakoztatja, teljessé teszi, s van olyan hamis erkölcsiség, amely csődbe viszi, elpusztítja. Van a közösség, a jogállami együttműködés számára is olyan erkölcsi, szabad rend, amelynek elfogadásától a jogállam léte, sikere függ, amely nélkül együttműködés egyszerűen nem lehetséges. Mindkét téren hathat szabad döntésünkre, elfogadásunkra a meggyőző példa, s ilyen meggyőző, tettre indító példa lehetne mindmáig, sőt egyre jobban, Deák Ferenc a mai társadalom számára.
Az erkölcsi példa indíthat, meggyőzhet, buzdíthat, de csak szabad cselekvésre. Ahhoz, hogy hasson, ismernünk kell. Ám Deák Ferenc példája nem csak buzdít, hanem önmagában, léte által, eleven bírálata szinte mindannak, amit egyéni erkölcsiségben, közéleti felfogásban magunk körül látunk. Tévedhetetlen politikusaink, közgazdászaink, de akár bíráink és jogászaink sem feltétlen rajonganának azért, ha teljes egészében elébük tárulna a haza bölcse egyénisége, közéletről, jogról, politikáról alkotott felfogása, ha csak annak szemléletére is lennének kötelezve. A modern kor legszívesebben a krisztusi tanítást is magánüggyé tenné, száműzné a szükségesnek elismerendő, egyedül üdvözítőnek vallott tanok közül, mert nem kívánja felvenni keresztjét, hogy kövesse a példaképet az üdvösség útján – s így nem is indul el azon az úton. Úgy, hasonlón, a mai magyar közélet embere sem fogja lelkesedéssel felvállalni a deáki örökséget. Éppen meggyőző belső ereje miatt: egyszerűbb nem ismerni, mint megtagadni, viszont terhes követni, mert akadálya önzésnek, más hátán kapaszkodásnak, érvényesülési hajszának. (Félretolja, elhallgatja egyébként ezt az örökséget jószerivel már a 19. század vége óta a magyar politikai gyakorlat résztvevőinek többsége.) Valódi türelemnek, a személyes méltóság elismerésének, a jog feltétlen tiszteletének, az egyéni érvényesülés és haszon háttérbe szorításának útja volna az ő követése.
Mit tanít számunkra Deák Ferenc a közélet erkölcsisége terén? Tanítja egyrészt azt, hogy a nemzet közös útja szabadon, belsőleg elfogadandó. Csak azok a nemzetek engedhetik meg maguknak egyes gyakorlati kérdésekben a mély megosztottságot, az egy többletszavazat alapján való döntést, választást, amelyeknek e módszert, a többségi demokrácia feltétlen tiszteletét illetőn mély hagyományuk, szilárd meggyőződésük van, amelyeknél az egyhangún elfogadott vagy kis többséggel elfogadott törvény, ha egyszer legális formában elfogadták, megszavazták, egyaránt legitim, mindenki döntése, joga, közös védendő kincse lesz. Deák életének két nagy szakasza elején olyan társadalomban élt, ahol a két szemben álló tábort mély árok, gyűlölség, a közös alap szinte teljes hiánya választotta el. 1825- 48 között a liberális, polgári reformerek és a rendi-konzervatív vagy abszolutista monarchikus szemléletűek között ilyen áthidalhatatlannak tűnő ellentét feszült. Ám nem volt kisebb ez az ellentét a szabadságharc után a nemzeti függetlenséget követelő és az abszolút birodalmi szemléletben élő táborok között sem, még ha a részletekben léteztek is fokozatok. Úgy tűnt, nincs lehetőség az ellentétek feloldására. Ilyen helyzetben fennáll a veszélye annak, hogy amit az egyik oldal eseti parlamenti többséggel kiharcolt, azt a másik, ha ő jut a többségi helyzetbe, szinte azonnal felszámolni törekszik: haladás helyett ingalengés az ország sorsa, elpazarlódnak az erőforrások, nem haladást szolgálnak.
Az államférfiúi szemlélettel megáldott fiatal zalai követ csakúgy, mint az élte delén félrehúzódott volt igazságügyi miniszter pontosan tudta, melyek azok a jogi, alkotmányos keretek, hol húzódnak a határok, amelyek közt az ország többségének egyetértése megteremthető. Azt is tudta, hogy nagy reformok elérése nem megy egyik napról másikra. „Addig, amíg a nemzet értelmes többsége valamely javításnak hasznos, sőt szükséges voltáról meggyőzve nincsen, azt a törvényhozás rendes útján megállapítani úgysem lehet."(4) Nem is csábította a rá hallgatókat ilyen reménytelen utakra.
Ezért Deák a rendi országgyűléseken és a közéletben olyan tervek megvalósításán fáradozott, amelyek részsikerrel kecsegtettek, amelyek közelíthették egymáshoz a partokat és a pártokat. „A cél felé minden előlépés, mely a jövendő útját nem zárja, valóságos haladás", – és „minden előre lépés nyereség a haladni akarónak."(5) Deák megkereste azokat a részcélokat, amelyek terén sikerre számíthatott, s ezek révén iparkodott a végső célokhoz közelíteni. Közben soha nem vesztette szem elől fő céljait, s vigyázott, hogy pillanatnyi sikerért azok útját el ne szegje. „Aki a hibák s előítéletek egész tömegét csomóra fogva egyszerre akarja kiirtani, sok egyes érdeket, különvágva nem jelentőst, összesít maga ellen, s rendszerének a sikert áldozza fel" – írta.(6) Másrészt „figyelemmel kell lenni arra is, hogy midőn az alkotott törvények a jelent tetszőleg kielégítik, a jövendőnek kifejlődését meg ne kössék vagy annak helytelen irányt ne adjanak".(7)
Volt türelme, éleslátása és lelkiereje megvárni, míg meggyőződésével a közfelfogás összhangba került. Nem kötött, még közérdekből sem, elvtelen paktumot, nem működött együtt, még politikai haszon reményében sem, a jogsértő ellenféllel. 1850 nyarán Schmerling igazságügyminiszter hívását a megvalósítandó reformok feletti tanácskozáshoz elutasította, épp ő, a nagy jogalkotó, mert „a közelmúlt idők (1849- 50) gyászos eseményei után, oly állapotok között, amelyek még jelenleg is uralkodnak, lehetetlenség, hogy én nyilvános (értsd köz-) ügyekben közreműködhessek".(8) A passzív ellenállás országos meghirdetésének programja ez! Élete második nagy szakaszában még a rendi országgyűlés részmunkái sem vihették közelebb a közvélemény meggyőzéséhez. Itt a törvényesség nagy értékének tudatosítására összpontosított baráti beszélgetésekben, társadalmi mozgalmakban, egyes írásművekben. Fanatikusa volt, Wlassich szavai szerint, a törvényességnek, a jog legyőzhetetlen erejébe vetett hitnek.(9) Volt hát ekkor is érték, amelynek őrzését, munkálását a kedvezőtlen viszonyok között is fontosnak tartotta. „1858-ban így írt a Pesti naplóban: Elsősorban az a föladat, hogy a nemzetben ébren tarttassék az alkotmányos szabadságért való érzék és lelkesedés, mert akkor egy kedvező pillanatban egy tollvonással lehet helyreállítani a magyar alkotmányt és 24 óra alatt lehet szabad, alkotmányos államunk; holott, ha a népből kihalt az érzék azon legmagasb javak iránt, sem a sors kedvezése, sem az uralkodó kegye nem adhatja nekünk vissza az igazi alkotmányos szabadságot."(10) Másrészt, még 1845-ben, mai szemmel reménytelibb viszonyok közt, írta: „Őrködjünk, és ami jót lehet, cselekedjünk. Igyekezzünk békés úton sikert szerezni becsületes törekvéseinknek, de a tüsténti siker reménye nélkül is teljesítsük kötelességünket."(11)
Van-e ennél időszerűbb, megszívlelendőbb program? E „tüsténti siker" reménye nélkül állott csatasorba, mikor 1860-61-ben az Országbírói értekezlet és a csonka országgyűlés keretei között először lehetett újra hangot adni a magyar politikai elképzeléseknek, s mikor legalább az igazságszolgáltatás terén először nyílt remény arra, hogy valamit a magunk törvényességéből visszanyerhessünk. Ez a közreműködése mutatja, hogy most sem volt ellene a részlépésekben való közeledésnek. Mutatja azt is, hogy korántsem jogi formalizmus mozgatta céljai elérésében. Hogy az országbírói értekezlet megtörtént tényként tudomásul vette az ősiségi pátens és a telekkönyvi rendszer révén végbement volt jobbágyok tulajdonhoz juttatását, az ő hatásának köszönhető, aki e kérdés társadalmi elfogadásában annak legitimitását felismerte annak ellenére, hogy a legalitás helyreállítása ekkor még nem történhetett meg.(12) Persze ez nem formai legitimitás volt, nem az ősi alkotmány helyreállítása, hanem ráérzés a népakaratra, az államférfiúi bölcsesség és az elvhűség találkozása.
A legitimitáshoz való visszatérést tartotta fontosabbnak a legalitásnál – előbbi érdekében kész volt engedményekre is. Voltaképp több kérdés – így a volt király és trónörökös formai lemondatása, az 1848 évi törvények visszaállítása és egyidejű változtatása, a közös ügyekkel kapcsolatos alku – olyan döntések voltak, amelyek az önálló magyar államnak a dualizmus közösségében való megteremtéséhez és megtartásához előfeltételként szükségesek voltak. S Deák tudott engedni formában, ha hű maradhatott a lényegeshez, annak ellenére, hogy a jog volt fegyvere, és annak formai előírásai fontosságát nála senki mélyebben nem értette, át nem érezte.
Kossuth is elismerte, hogy az abszolutizmus évei során a nemzeti közhangulat a bármi áron való kiegyezés felé mozdult el, s csak Deák erkölcsi tekintélye tartotta vissza a nemzetet akár ajándékozott együttműködés elfogadásától. Gondoljuk meg: 1849 óta 15 új évfolyam kért munkát, teret, szerepet a közéletben, életük elején vagy derekán a pályáról le, a közéletből kiszorított, alkotóerejében lévő réteg kért oda visszabocsáttatást. Akkor is volt piac, volt vágy érvényesülésre, voltak megélhetési gondok: mindezek oda hatottak, hogy vessünk véget a függő helyzetnek, a passzív rezisztenciának.
Hallgassuk Kossuthot: „Országgyűlés kezdetén az egész ország csak alkudni akar – írja barátjának. – Hidd el, ha Deák nincs, nyakra-főre elv nélkül indul a közép Apponyi et co után, indult volna Eötvös ... hypothesisei nyomán."(13) Ez pedig még csak 1865! De az Angol királyné szállóban ott ült a sötét ruhás, kedélyes, idősödő zalai bácsi, hivatal nélkül, hatalom nélkül, udvari kapcsolatok nélkül. Ott ült, és ő azt mondta, akármilyen áron nem! S a türelmetlen tömeg meghátrált erkölcsi tekintélye előtt. Elszégyellte magát, s várt, évekig, amíg az öregúr majd rábólint, és azt mondja, így már mehet!
Pedig Deák nem gyűjtött pártot. Nem tartott pártfegyelmet. Nem keresett híveket. Még csak nem is hangoztatta feltűnőn a véleményét.
Kossuth Kasszandra-levelére adott nyilatkozatában joggal mondhatta: „magamat és eljárásomat igazolni nem tartom szükségesnek. Politikai eljárásom nyilvános volt. Elveim, nézeteim és minden állításomnak, minden javaslatomnak okai tudva vannak a közönség előtt, mert őszintén és tartózkodás nélkül kifejtettem azokat ott, hol képviselői állásomnál fogva jogom és kötelességem volt felszólalni; védtem a jogilag fönnálló törvényeket az absolut hatalomnak egyoldalú eljárása ellen, ...és elmondottam én is meggyőződésemet és ennek okait. ... Kit sem a hatalomnak parancsszava, sem becstelen érdekek, sem hiúság és a pillanatnyi népszerűség hajhászása nem vezetnek, hanem keresi a haza javát és követi saját meggyőződését, az könnyen viseli a felelősség terhét. ... Meri-e valaki állítani, hogy véleményemet másokra kívántam erőszakolni, akár ámításokkal és csábító ígéretekkel, akár szemrehányásokkal? Felszólítottam-e bárkit, hogy azon párthoz álljon, amelynek tagja én vagyok? Akartam-e bárkit gátolni saját meggyőződésének követésében? ... Ha mindemellett a többség véleménye és az én véleményem találkoztak, ennek egyszerű magyarázata csak az, hogy az én meggyőződésem is az volt, ami az övék."(14) Lehet-e ennél tisztábban kifejezni az államférfi önállóságát, függetlenségét, s a többiek szabadságának tiszteletét, elismerését?! Végigvonul egész szereplésén az a gondolat, hogy megnyugvást csak az ad, ami a nemzet akaratából történik. „Erre a nemzetre még saját akaratából sem szabad oktroyálni" vallotta.(15) Az akarat kialakulását viszont meg kell várni. „Mindent a maga idejében kell tenni, s a gyümölcsöt leszakítani csak érett korában kell; de hátralépni soha egy lépést sem szabad. Az előrelépés csak akkor engedhető meg, ha tudjuk, hogy a körülmények által vissza nem löketünk."(16)
A törvényesség útja, az egyetértés útja, a megértés útja a közjó felé vezet és ez a legfőbb cél. A közjó, a közboldogság Deák felfogásában egyenesen a közösség természet adta, ma úgy mondanók, alapjoga.(17) Ehhez kell a törvénytisztelet a kormány részéről is, mert „míg a kormány maga példát nem mutat reá, hogy a törvényt ő is tudja tisztelni s teljesedésbe hozni, károsnak tartom bármi másról tanácskozni... Ha a többség elütne ettől, meghajlok ugyan, hanem azt mondom: amely nemzet magamagát elhagyja, sorsát megérdemli.(18) Kell a szolidaritás a rászorulók felé: „mert nem az a boldog ország, hol legtöbb a gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény vagyon."(19) Kell a felelősségtudat az ellenzék részéről, „nekünk, kik az ellenzékhez számíttatunk, ha valaha, most leginkább kötelességünk szigorún vigyázni minden lépéseinkre. Vessen ki-ki számot belső meggyőződésével, s mit józan megfontolás után jónak lát, mit keble istene sugall, a mellett álljon meg ingatlanul, csüggedést nem ismerő szilárdsággal. Ne tekintsük az oppositiót fénynek, cifraságnak, ne tekintsük olyan pártnak, melynek feladata megtámadni azt is, ki nem vétkes, ellenezni azt is, ami jó, csak azért, mert mástól származik. Ne higgyük állásunkat könnyűnek. Isten és világ előtt felelet terhével tartozunk minden cselekvéseinkért, mert egy-két hibás lépés rossz következéseket húzhat maga után, egy félreértés is nagy kárt okozhat a hazának."(20) Lehet-e az ellenzék feladatát a mindenkori jogállamban jobban meghatározni? A közjót kereste Deák Ferenc egy életen át, mégpedig a politika jog behatárolta útjain. Nem kereste ezzel szemben, sőt egyenest kerülte, saját érvényesülésének bármilyen formáját. Neki elég volt saját lelkiismeretének csendje, elég volt, ha király és nemzet becsületes embernek tartják. Természetes, szívből jövő, puritán egyszerűség jellemezte. Nem csak a Ligetbe, a királyhoz is konflison ment. De nem volt sem aszkéta, sem életunt. Élvezte a társaságot, szerette a vidámságot, a baráti kört, a szivart, a jó konyhát, mértékkel. Adomáit szerte mesélgették, találó megjegyzései, humoros mondásai kedélyéről tanúskodtak, bár soha nem volt bántó él szavaiban.
Hitt Istenben és igyekezett útjain haladni, de a világi feladattal, annak becsületes és lelkiismeretes ellátásával vélte szolgálni Őt az embereken keresztül. Deák szerette az embereket. Szerette a hazát, szerette nemzetét. „A legkisebb jóért hálát érzett, a legnagyobb rosszért sem volt bosszúálló" – írja Wlassich.(21)
Lelkének mozgatóereje az igazságosság volt. „Nincs azon országon Isten áldása, a hol nincsen igazságosság" és „ha szabadok akarunk lenni, legyünk egyszersmind igazságosak". A politika nem juthat ellentétbe a jellemmel, a legjobb politika az igazságosság és becsületesség, vallotta.(22) Az igazság felismerésében azonban mély jogérzék, nagy jogi tudás és tévedhetetlen lényeglátás, éles logika segítették. Az utóbbiakat meg lehet szerezni, és közéleti pályára törekvőnek meg is kell szereznie.
Mindezek után kell-e magyaráznom, miért kevésbé példa, miért kevésbé hivatkozási alap, miért kevésbé hasznosított örökség ma Deák Ferenc hagyatéka, mint más nagy államférfiaké? Holott, kell-e bizonyítanom, hogy hasznos Széchenyi nyomán járnunk, tisztelettel adózhatunk Kossuthnak, de hiányozni mai boldogulásunkhoz ez a deáki örökség hiányzik? Ennek alapjaitól fosztott meg már Trianon igazságtalansága a maga következményeivel, amelyek kivédéséhez magunk erejéből gyengék lévén, szövetségeseket kellett keresnünk. Azok kedvéért aztán szent elveket, a polgári egyenlőség elveit adtuk fel, tragikusan, hiába.
Ezt a deáki erkölcsi szemléletet irtotta ki szinte teljesen a kemény, majd a puha diktatúra korszaka. Lesz-e erőnk visszatérni a magán- és közéleti erkölcs e magasiskolájához? Lesz-e bátorságunk a Deák által előnkbe tartott tükörbe nézve számot vetni magunkkal, hibáinkkal, lehetőségeinkkel? Lesz-e erőnk nemzeti értékeinket, amelyeket a haza bölcse elénk tár, akár az európai vagy tengerentúli irányzatokkal, hamis bálványokkal szemben is, megvédeni?
Ezek már nem költői kérdések, hanem sorsunk alakulásának, jövőnk és emelkedésünk reményének eleven kérdései. Bár tudnánk rájuk helyes választ adni. Félek, ma a többség még Arany János ironikus soraival válaszolna (amelyeket ő a kiegyezés korának ifjúsága szájába adott):
Deák Ferenc, megélünk mi Kend nélkül!
Kívánjuk a szabadságot rend nélkül.
Jegyzetek:
1 Deák Ferenc válogatott munkái, Bevezetés 9. l. 2 Molnár András, Deák Ferenc, Bp., 1998. 17. l. 3 Deák Ferenc beszédei I. 281. Összegyűjtötte Kónyi Manó, Bp. 1903. 4 Deák beszédei I. 281. l. 5 Molnár András, Deák Ferenc, Bp., 1998. 18., 85. l o. 6 Molnár A. 21., Deák beszédei 551. l. 7 Molnár A. 32., Deák beszédei 2. 382. 8 Deák Ferenc válogatott munkái, rendezte és bevezetéssel ellátta Wlassich Gyula, Bp., 6. l. 9 Molnár A. 33., Deák beszédei 2. 396. 10 Deák beszédei 2. 100. 11 Mádl Ferenc, Kodifikation des ung. Privat- und Handelsrechts im Zeitalter des Dualismus, Bp., 1970., 240. l. 12 Idézve Zlinszky J. Kossuth és a kiegyezés, Jogt. K. 1994, 9. 327. l. 13 Deák válogatott, 2. 199. l. 14 Wlassich, 40. l. 15 Deák beszédei 16 Molnár A. 13. l. 17 Deák beszédei I. 428. 18 Molnár A. 15., 73. l. 19 Deák beszédei 2. 100. 20 Wlassich, Bev. 12. l. 21 Wlassich Bev. 10. o. Mintha Szt János sorai csengenének vissza e sorokból: „Az igazság szabaddá tesz titeket." Jn 8. 12. 22 Demokrata nóta, Összes művei 1958. I. 449.
Zlinszky János
Kitonich János véleménye a jogászok jogfejlesztő szerepéről
Tárgyszavak: Kitonich János, egyetemi jogászság, ius commune, Corpus Iuris Hungarici, recepció, Honterus, Baranyai Decsi János
Megjelenés helye: ELTE Jogelméleti Szemle. 2007/2. szám
Mai rendezvényünk tárgya, az egyetemi jogászság szerepe a jogfejlődésben Magyarországra – a középkorban és az újkor elején hazánkra csak fenntartással alkalmazható. A magyar egyetemalapítási kísérletek e korban – bár büszkék vagyunk azokra, - sorra meghiúsultak. A magyar sikeres egyetem-alapítás, amelynek a rendezvényünknek otthont adó keretet köszönhetjük, jóval későbbi. Ezért a magyar jognak az európai recepció hatását hordozó összefoglalásai, más jellegűek, mint az itt már felemlegetett európai típusok.
Valaha ezt úgy fogalmazták meg, hogy a mi magánjogunk szokásjogi alapon fejlődött és nemzeti karaktert hordoz – s erre a 19. században büszkék voltunk, a 20. század végén meg lesajnáltuk ezért elmaradott voltunkat. [1] A magyar szokásjogi jogfejlődés alapműveként a Hármaskönyvet emlegetjük. Ott áll ez a munka a recepció korszakának kezdetén, és meggyőződésem, hogy beleillik abba a folyamatba, amelynek során, a recepció korában, országonként a közös jogot a hazai fejlődéssel egyeztetve és egybevetve mindenütt megalkották a fejlődésüknek és hagyományaiknak megfelelő magánjogot az európai nemzetek. Werbőczi műve ebbe a folyamatba illeszkedik: a hazai bíróságok gyakorlatában alkalmazott „szokás" jogot iparkodott rendszerezni, a sajátos magyar intézményeket bemutatni, és így a közös jog mellé állítani. Ezért egyes jogterületeket egyáltalán nem érint, másokkal behatón foglalkozik. Saját nyilatkozata szerint azt írja le, foglalja össze, amit az öregektől, a bíróságokon tanult és tapasztalt. Maga az anyag viszont, eredete szerint, teljes egészében visszavezethető a kánoni és a közös jog tételeire. Mégis a magyar királyi dekrétumok, privilégiumok és bírói döntések képezik közvetlen forrását. [2]
Lényegében tehát a Hármaskönyv a magyar municipális jog, más szóval szokásjog, kódexét teremti meg, melléállítja azt a ius commune számos formában létezett összefoglalásainak, első sorban a glossa ordinarianak, és így megteremti annak lehetőségét, hogy a hazai jogkereső és jogalkalmazó mindkettő anyagában párhuzamosan tájékozódhassék. [3]
A mű sorsát ismerjük. Nem kapta meg a királyi és országgyűlési megerősítést 1517-ben, hanem nyomtatott műként került forgalomba. Viszont belekerült a Corpus Iuris Hungarici Dekrétumgyűjteményeibe és így a magyar jogforrások közé. Bár aránylag hamar követte új kísérletként a Négyeskönyv, azonban az megrekedt a levéltárakban és szinte ismeretlen, hatástalan maradt. Egészen a bécsi békéig nem szűnt meg műsoron szerepelni az a követelés az országgyűléseken, hogy a Hármaskönyvet átnézni, majd kihirdetni azaz törvényerőre emelni kellene – Gyakorlatilag a 17. század végére „vette be" a hazai gyakorlat, újabb revideálás nélkül, mindkét országrészben, így a Diploma Leopoldinum már természetes gesztusként hagyta jóvá, mint az erdélyi magyar jogszokás gyűjteményes könyvét, Erdély más törvényeivel együtt.
A 16. század eleji recepció így csonka kísérlet maradt és közös-jogi vonatkozásban nem hatott a hazai fejlődésre.
A 16. század végén a magyar recepciós törekvés második hulláma Erdélyben indul meg. [4] Tudományos előzménye Honterus munkássága, anyagi jogi eredménye a Szabó Béla feldolgozta szász statútum, az egyetlen magyar jogszabály, amely a ius commune háttérjogkénti alkalmazását előírja. Volt azonban ennek a folyamatnak egy további tervezett darabja is, a magyar saját jog és a ius commune összedolgozását egy műben megcélzó tervként. A megbízást rá Báthori István, ill. Kristóf erdélyi kancelláriája adta, Baranyai Decsi János humanista tudósnak, aki a megbízásnak meg is felelt. [5]
Munkájának eredménye a Syntagma iuris institutionum imperialis ac tripartiti, Kolozsvárott 1593-ban kiadva. Nagyrészt Strassburgban készült, 1590-92 között, Gothofredus közvetlen irányítása alatt, s megjelenése előtt Kolozsvárott még a Quadripartitum anyagát is bele dolgozta a szerző. (Jele annak, hogy a Quadripartitumot ekkor még a Tripartitum közös jogi párdarabjának tartották a kancellárián.)
Decsi munkájának célja, hogy a római jog rendszerében, párhuzamosan feldolgozva, mutassa be a közös jogot és a hazai különös jogot, szinte leibnitzi matematika jellegében vezesse le annak tartalmát táblás átnézetekben, s így tegye hazai használatra alkalmassá a jogalkalmazók – esetleg a jogalkotók – számára is. Habent sua fata libelli – mire a mű megszületett, a történelem túlhaladt rajta. Báthori Zsigmond nem a jogalkotás, de a háborús szövetség útján közeledett az imperiumhoz. Békepárti, törökkel kompromisszumot kereső tanácsosait elűzte, kivégeztette, a neki felajánlott munkát különösebb érdeklődés nélkül fogadta, így az ugyan kinyomtatása után a legtöbb hazai könyvtárba elkerült, és a 17. század irodalma számon is tartotta, de a gyakorlat nem nagyon tudott vele mit kezdeni. A tudós humanista sajnálatos elhajlásának minősítették. [6] Annak ellenére így volt ez, hogy a hazai bírói gyakorlat korántsem tűnik a közös joggal szemben olyan elzárkózónak, mint ahogy ezt pl. Kitonich reflexiói alapján hihetnők.
Kitonich számára, aki a 17 század első harmadának hazai jogi szaktekintélyei közé számított, s akinek munkái a Hármaskönyv mellé bekerültek a hazai jog gyüjteményes kiadásaiba, Decsi a tudományos konkurrenciát jelentette. Talán annál is inkább, mert s Horvátországban élő Istvánffy viszont nagyra tartotta Decsit úgy is, mint történészt, úgy is, mint jogi írót: őrizte kéziratait. A gondolat kézen fekvő, mert hiszen a Decsit szigorún elmagasztaló Kitonich egyáltalán nem idegenkedik a közös jog anyagának használatától saját munkássága során, csak arra hivatkozik, hogy azt teszi, amit a bírói gyakorlat során tanult, tapasztalt, ellentétben Decsivel, aki ex sola theoria merészkedik jogi munkát írni, minden gyakorlati tapasztalat nélkül. [7]
Kitonich tehát a jogalakítás kompetenciáját vitatta el a „szobatudóstól". Saját maga viszont nyíltan megvallja, hogy nem keveset merített művében közös jogi forrásokból [8], s meg is jelöli azon irodalmi műveket, amelyekből tapasztalata szerint a hazai bíróságok a közös jogról tájékozódni szoktak. (Ezen munkák felsorolását a Methodica későbbi kiadásai során aktualizálták a kiadók.).
Hogy aztán semmi kétségünk ne maradjon Kitonichnak a közös jog hazai érvényét illető felfogásáról, hivatkozni tudok egy általam fellelt, Kitonich által a heiligenkreutzi apátnak készített jogi szakvéleményre, ahol egy zálogbirtok visszaszerzésével kapcsolatban mondott szakvéleményt, s mind a zálogjog érvénye, mind a birtokban keletkezett károkért való felelősség kérdésében a közös jog tételeire hivatkozva adja meg a hazai bíróság előtt várható kimenetelét az ügynek. [9]
Kitonich elvitatta Decsitől a kompetenciát arra, hogy jogtudományi munkát bocsásson közre. Ki a jogosult ilyenre, az ő felfogása szerint? Werbőczi ítélőmester volt, gyakorló jogász, alnádor, hivatalos bíró, neki ez adta a jogosultságot. Kitonich is a bírói működésére vezeti vissza a maga ismereteit, amelyeket mások hasznára rendszerez. Amellett királyi jogigazgató is volt, s számos általa is ismert per anyagára hivatkozik munkájában forrásszerűn – (érdemes lenne egyszer összeszedni őket.) A Hármaskönyv elfogadottságát is a bírói gyakorlatra vezeti vissza – szemben a Négyeskönyvvel, amely ugyan szintén törvényjavaslatnak készült, de nem nyert ilyen megerősítést. Lényegében, Werbőczi nyomán, a hazai dekrétumok, privilégiumok, statútumok, azaz a saját jog forrásai anyagából is azt tekinti érvényesnek, amit a bírói gyakorlat befogadott, s ugyanez áll a közös jog forrásaira és feldolgozásaira is. Lényegében tehát a bíró az illetékes az érvényes jog meghatározásában, nem a tudós, a praxis forensis, nem az universitas.
Szigorún véve Decsinek az egyetemi felhatalmazása meg is lett volna a mű megalkotására: Strassburgban 1591-ben filozófiából doktori címet szerzett, s az abban az időben bőven megfelelt a mai PhD-nek, tehát képesített tudományos munkásságra! A 17. század második felében, a Tudományegyetem jogi karát megalapító privilégiumlevél feladatává is teszi a jogászprofesszoroknak, hogy oktatásuk során törekedjenek a közös jog alapján a hazai jog pallérozására. [10] Meg is kísérelték ezt többen is a 18. században. [11] Decsi részben megelőzte őket, részben osztozott felfogásukban: az „usus modernus", az egyetemek általi, tudományos jogalakítás rendjének jogfelfogása ez. Decsi idejében teljesen modern is volt, a 18. századra kissé elavultnak minősíthető, de nevezetes, hogy hazai jogirodalmunk is keresztül ment ezen a fejlődési fokozaton. Amellett Decsinek, noha ezt Báthori Zsigmond előtt nem volt tanácsos hangoztatni, a fejedelmi kancelláriától hivatalos megbízása is volt a kétféle jog párhuzamos feldolgozására. Ez Grineushoz még Strassburgban írott leveléből egyértelműn kitűnik. Számomra ezt bizonyította az a tény is, hogy hazatérése után a Tripartitum felhasználásával Strassburgban már elkészült műbe egy év alatt aktualizálásként beledolgozta a Négyeskönyv anyagát is. Ezt csak a fejedelmi levéltárban elfekvő példányból tehette. Oda tehát e célból bejutott, talán fel is hívta erre az aktuálisabb mert teljesebb „Dekretumra" figyelmét Kovasóczi kancellár. A fejedelem pedig hivatott volt törvényt alkotni, arra javaslatot készíteni a rendi országgyűlésnek. Ehhez a Négyeskönyv szerkesztésébe is, a szász statútum készítésébe is bevontak tudományos segéderőket is, nem csak az ország bíráit.
Kitonich – mennyire indította a tudós féltékenysége, mennyire a meggyőződése, kérdéses, elvitatta Decsitől, a filozófia doktorától, a jogi tételek rendszerezett összeállítására az illetékességet. Decsi voltaképpen be is ismeri ezt a maga részéről, és a hivatal részéről kapott megbízással igazolja illetékességét Grineus felé. Másrészről, minthogy megbízása hírnévvel rendelkező jogtudós megnyerésére szólt volna, mesterei bíztatásával igazolja a maga merészségét: azok őt alkalmasnak ítélték e munka elvégzésére, s az egyetemnek a tudományos minősítés területén már akkor is illetékessége állt fenn. Ha hazánkban nem is, a recepció, az usus modernus Európájában az ilyen egyetemi szakértő közreműködés a jogi viták eldöntésénél bevett rendszer volt.
Források:
[1] Vö. Die Rolle der Gerichtsbarkeit in der Gestaltung des ungarischen Privatrechts vom 16. bis zum 20. Jhdt, in: Ius Commune X. (1993) 49-69.
[2] Hk II. 6., valamint Hk II. 11. ex iudicum ordinariorum sententiis, literisque adiudicatoriis iteratia; imo pluribus vicibus ino et eodem ordine ac modo processuque latis et confectis, ac executione juridica roboratis: consuetodo ipsa emanavit.
[3] Vö Werbőczi jogforrástana, in: Tanulmányok Werbőcziről, Bp 2001. 154-177., -
[4] Vö Ein Versuch zur Rezeption des Rechts in Ungarn, in: Fs Herdlitzka, München 1972. 315-326., - Szabó Béla, Johannes Honterus, ZJ Baranyai Decsi Czimor János, mindkettő in: Magyar jogtudósok I. Bp 1999. 23-40, 41-50. – ZJ Vita et opera Joannis Decii Barocii, A. Univ. Miskolc. VII 19. Szabó Béla, Az erdélyi szászok római joga, Miskolc 1995.
[5] Vö. Szabó András, Johann Jakob Grynaeus magyar kapcsolata Szeged 1989. 57.: (Decsi J. G.nak:) Ante multos annos rogatus ego fueram a generosibus et nobilibus quibuadam hominibus magna authoritate domi suae praeditis, út ius nostrum Ungaricum doctoribus quibusdam daerm, út illud cum iure civili concerrent, et sic conferrent, út sicut imperio ita iure quoque Ungaria Germaniae copularetur.
[6] Martin Schmeizel, Bibliotheca Hungarica 24. „Quo labore (Syntagma) id egit auctor, alias omnino doctus, út ex nimia in ius Romanum propensione multa abtorta quasi collo huic suo libro ingesserit, nec pauciores doctrinas haereticos, in se bonos satis, immiscuerit, ad praxim veor et usum forensem in Hungariam vatituras út magnum nihil."
[7] Meth. Proc. Quaestio 15. „Quanquqm videntur pro eodem sumi posse: unde etiam plutes confuse ac indifferenter iisdem utuntur: veuti et Quadripartitum continet, et Decius quoque in Syntagmate scripsit. De quibus vide et infra cap. 8. quaeat. 34.
[8] Quaetr. 34. Not II. Priora illa Decium lib. 4. sui Syntag. Tit. 15. et 16. hoc nomine non dignari, neque hoc sensu intelligere, sed inter species interdictorum, a iure nostro alienorum, adeique inter ipsas actiones peronere: (cum tamen non sint actiones ipsae sed actionum accidentia dumtaxat), ac saris confuse et obscure determinare: út iam dictum est. Nec mirum quidem cum et ipse scribit in secznda sua prefatione, ex sola theoria et nulla ex forensi praxi totum illud compilarit: usus autem necdum artium omnium sed et facultatum, ac quarumlibet doctrinarum optimus esse soleat magister.
[9] Method. Peroratio: inspersi etiam nonnulla ex sacris canonibus et iure Civili ut si non in omnibus universe, salem in aliquis coincidentibus punctis aut aliis quoque quae in iure nostro desiderantur, huius etiam utriusque Iuris vellerem cognitionem praegustaretis.
[10] Vö. Az ügyvédség kialakulása Magyarországon és története Fejér megyében, in: Fejér megyei Tört. Évk. 8. (1944) 1-143.,
[11] Vö. 11. jegyz. id. tan. 59. o.
[12] Vö. La justice céodale en Hungrie et le ius commune, in: Actes des Journées de la Société d'Histoire du Droit, Justice Populaire, Lille, 25-28 Mai 1992. p. 365-375, - Die Strafverfolgung im ungarischen Feudalstaat des 18. Jhdts, in: Vorträge, gehalten auf dem 28. DRHT Nijmegen, 23-27 Sept. 1990. Nijmegen 1992. 175-163.
Zlinszky János
Az ingatlan fogalmának alakulása – problémák az illetékjogi gyakorlatból
Tárgyszavak: régi Ptk., ingatlanjog, bírói gyakorlat, aedificium solo cedit elve, illetékjog, ráépítés, beépítés, közös tulajdon, építményi jog
Megjelenés helye: Magyar Jog 1972. 6. p. 360-363.
Jogrendszerünk a szocialista gazdasági viszonyok kibontakozása során az elmúlt 25 évben szinte minden részben jelentős mértékben és. gyors ütemben fejlődött. E fejlődéshez viszonyítva megállapodottnak tűnnek egyes, már régen tisztázott alapfogalmak. Ezek sorába tartozik az ingatlan fogalma is, amelyet a Polgári Törvénykönyv nem tartott meghatározandónak, hanem vele kapcsolatban a régebbi gyakorlatra utal.
Mindazonáltal az ingatlan állandónak tűnő fogalma is változik a gazdasági fejlődés során. E változás legszembeszökőbb az építménynek a telekhez viszonyított helyzetében, de más, az ingatlannal összefüggő vonatkozásokban is megmutatkozik. A gyakorlat e fogalommal kapcsolatban is felvet kérdéseket, amelyek megválaszolása a fogalom újabb átgondolása nélkül nem lehetséges. Két ilyen gyakorlati esetről kívánok beszámolni.
Az egyik tényállás szerint az anya és két fia mint apjuk örökösei tulajdonában álló egylakásos lakóházzal beépített, vázrajzilag meg nem osztható ingatlanra az egyik fiú felesége külön vagyonából toldaléképületet létesített, amely által az épület kétlakásossá vált. Az ingatlantulajdonosok az építkezéshez kifejezetten hozzájárulásukat adták, azonban olyan szerződést, mely szerint a toldaléképítmény az építkező tulajdonába kerülne a Ptk. 97. §-a (2) bekezdésének c) pontja alapján, a felek az építmény befejezése előtt nem kötöttek.
Az építkezés befejezése után a fiatalasszony a külön vagyonának befektetése révén keletkezett építmény tulajdonát telekkönyvileg is biztosíttatni kívánta. A felek között ez ügyben per indult, melyben egyezség született, és. az egyezség szerint a Ptk. 138. §-a értelmében a ráépítés arányában a telekkönyvi tulajdonosok a ráépítőnek tulajdonjogot engedtek. Az egyezség alapján az Illetékhivatal a szerzett ingatlanrészre visszterhes ingatlanátruházási illetéket szabott ki, mert a 11 1966. (VI. 29.) PM sz. rendelet 23. és 24. §-aira figyelemmel úgy találta, hogy a beépítés ellenében kapta meg az építkező a tulajdonát. A rendelethelyek figyelembe veendő szövege szerint:
„Ingatlannak visszteher mellett, valamint öröklési vagy ajándékozási illeték alá nem eső más módon, vagy ügylettel történő átszállása, átruházása, illetőleg megszerzése visszterhes illetékvagyon-átruházási illeték, alá esik," és „ellenértéknek (visszteher értékének) kell tekinteni a vételárat, továbbá ezen felül minden ellenszolgáltatást, amelyet a szerző fél az átruházónak az ingatlan megszerzése fejében teljesít."
Annak a hagyományos jogelvnek alapján, mely szerint az építmény a telek alkatrésze és annak sorsát osztja, következtetett az Illetékkiszabási Hivatal úgy, hogy az építmény a telek részeként a telekkönyvi tulajdonosok tulajdonába került, és ők azt a- beruházások ellenértékeként engedik át a hozzáépítőnek.
Az aedificium solo cedit elvét azonban jogfejlődésünk több helyen és többszörösen áttörte. Újabb jogfejlődésünk az építményt a telekkel egyenrangú, gyakran a teleknél magasabb rangú ingatlanrésznek tekinti. Az ingatlanba ültetett növényzetre ma is kivétel nélkül áll a hagyományos elmélet,az építményre azonban nem.
Az építmény, a Ptk. 97. §-a szerint önálló és telek-könyvezhető ingatlan lehet. Más esetekben a ráépítő szerzi meg a telek tulajdonát [Ptk. 138. § (2) bek.]. Képezhet az építmény több elkülönült ingatlant is a társasház és szövetkezeti lakóház esetében.
Illetékjogunk az új építéssel keletkező ingatlan eredeti szerzését elismeri, az építtető tulajdonszerzését nem minősíti származékos, ellenérték fejében történő szerzésnek. Nem tartozik illetéket fizetni a tulajdonos a saját házhelyén emelt lakóházának tulajdonba vétele miatt, bár ez is ingatlannak „öröklési vagy ajándékozási illeték alá nem eső, más módon" történő megszerzése. Nyilvánvaló, hogy itt a szerzés nem származékos, hanem eredeti, és a társadalmi érdeket képviselő lakás- és lakóházépítés kedvezményezettsége nyilatkozik meg mint gazdasági tartalom ebben a szemléletben.
A saját telken történő építésen kívül építéssel ingatlant három féle módon lehet szerezni:
1. társasház- ós szövetkezeti lakóházépítéssel,
2. idegen telekre szerződés alapján történő ráépítéssel [Ptk. 97. § (2) bek.],
3. idegen telekre jóhiszemű, a teleknél nagyobb értéket képviselő ingatlan ráépítésével [Ptk. 138. § (2) bek.].
Ez utóbbi eset változata, ha idegen beépített telekre épít valaki jóhiszeműen további építményt (PK 1. sz. állásfoglalás).
A társasházépítéssel kapcsolatban az eredeti tulajdonszerzési mód nem vitatott. Jogpolitikai okokból az ilyen célból vásárolt, tehát származékosán szerzett telek átruházására is adható illetékkedvezmény [11/1966. (VI. 29.) PM sz. rendelet 30. §-a b) bekezdésének a), h), és i) pontjai].
A szerződés alapján más telekre épített és önálló tulajdonba kerülő, tehát önálló ingatlannak minősülő ház megszerzése sem minősül származékosán szerzettnek és illetékkötelesnek.
Az t. sz. polgári kollégiumi állásfoglalás indokolása szerint ugyan „a felek közötti megállapodás az egyik ingatlan (épület) tulajdoni sorsát rendezi, tehát lényegében ingatlan-elidegenítési ügylet jön létre." Azonban álláspontom szerint ez a más kérdéssel kapcsolatban adott indokolás e vonatkozásban nem tárja fel a szerződés lényegét. Adott esetben ugyanis az ingatlan tulajdonosa ingatlanát nem ruházza át, hanem azon használati jogot enged. A használati jog pedig nem ingatlan, hanem ingó, átruházása sem minősülhet ingatlan-átruházásnak. A megkötött szerződés alapján létesülő és kivételesen önálló ingatlannak tekintett építmény viszont éppen a szerződés szerint nem kerül a telek tulajdonosának tulajdonába, hanem azon az építtető a felépítéssel, a létesítéssel, eredeti módon szerez tulajdont.
Alátámasztja ezt az álláspontomat a Ptk. 97. §-a (2) bekezdésének az a kikötése, miszerint az ilyen építményen szerzett önálló tulajdon feltétele, hogy a megállapodást a felek még az épület elkészülte előtt kössék. A telektulajdonos és az építmény tulajdonosa tehát nem adnak át létező ingatlant, hanem kölcsönösen jogosultságról mondanak le, melynek alapján a Ptk. 97. §-ának (1) bekezdése szerint a földtulajdonost illetné meg a keletkezett épület tulajdonjoga, vagy a 1S8. § (2) bekezdése szerint a ráépítő szerezné meg a telek tulajdonát. Ezzel szemben éppen a szerződés alapján sem a telek, sem az ingatlan tulajdona nem száll át. A PK 1. sz. állásfoglalás az ügyletet írásbeliséghez köti, ami helyes, de nem azért, mert ingatlan-elidegenítés történik, hanem azért, mert ingatlannal kapcsolatos jogok rendezése történik.
A Ptk. 97. §-a (2) bekezdésének b) pontja [152. íjának (2) bekezdése] szerint az építmény önálló tulajdona használati jog alapján szerződés nélkül is keletkezhet. Ez is alátámasztja, hogy a magánszemély-szerződéssel ugyanúgy használati jogot enged, mint a jogszabály alapján az állam.
Az eddigiekből kitűnően az építmények egyre növekvő gazdasági és társadalmi jelentőségét a jog annyiban honorálja, hogy azokat a felekkel egyenértékű ingatlanrésznek minősíti. Ebből következik, hogy ingatlant létesíteni, illetve ráépítéssel növelni lehet. Ennek a szemléletnek alapján fejleszti tovább a PK 1. állásfoglalás a Ptk. 138. §-ának (2) bekezdésében foglalt jogszabályt, megállapítva, hogy a beépített ingatlanra történő ráépítés esetében – feltéve, hogy az ingatlan vázrajzilag az építmények között meg nem osztható – az eredeti tulajdonos és a ráépítő között közös tulajdon létesül, melynek arányát az eredeti ingatlan és az újonnan létesített építmény értékaránya határozza meg. A polgári kollégiumi állásfoglalás szövege nem enged kétséget abban, hogy „a földtulajdonos és a ráépítő között közös tulajdon keletkezik", „a telek megfelelő részét a ráépítő megszerezte". Tehát nem akkor szerez a ráépítő tulajdont, ha a telektulajdonos azt neki az építés miatt ellenérték alapján átengedi, hanem eleve, eredeti módon, a jóhiszemű ráépítés tényével.
Jogunk a túlépítés, ráépítés és hozzáépítés kérdését az ingatlanokkal kapcsolatban hasonlóan szabályozza, mint ingókkal kapcsolatban a feldolgozást és egyesítést. A jog nem puszta építőanyag-felhasználást tekint ráépítésnek, hanem építmény létesítését [a Ptk. 137. és 138. §-ának megkülönböztetése analóg a Ptk. 133. §-a (2) bekezdése és 134. §-a megoldásával].
Amint az ingóknál (a rosszhiszeműség esetét kivéve) egyesülés esetén közös tulajdon keletkezik, de a rosszhiszemű egyesítő csak a többiek gazdagodását igényelheti, ingatlannál is a ráépítő és az ingatlantulajdonos között közös tulajdon keletkezik, és ezt csak a rosszhiszeműtől tagadja meg a törvény, őt egyedül a gazdasági igény erejéig védve. A keletkezett közös tulajdonra nem kötelmi igény, hanem a dologi jog, nem származékos, hanem eredeti szerzett jog áll fenn. Ennek a jogszabálynak elvi alapja az, hogy egyesítés előtt a részeken fennállott az egyes tulajdonostársak önálló tulajdona. Ennek megfelelően az ingatlannal kapcsolatos szabály is azon alapszik, hogy az építmény létesítésével az az építtető tulajdonába jut.
Az 1. sz. polgári kollégiumi állásfoglalás helyes gazdasági és jogpolitikai szemlélettel fejleszti tovább a Ptk. 138. §-a rendelkezéseit. A már beépített ingatlanra emelt újabb építmény esetében nem indokolt, hogy az értékesebb rész magába szívja a kevésbé értékes rész tulajdonjogát, mert ez sértené a lakásépítés társadalmilag kedvezményezett céljait.
A ráépítő a jóhiszemű ráépítéssel tulajdont szerez a saját ingatlanán, és ugyanezen ráépítéssel megszerzi a beépített telekrész tulajdonát is, amennyiben az vázrajzilag elkülöníthető, de ezért a telekrészért már ellenértéket tartozik fizetni. Ez a megoldás megfelel annak az elvnek, hogy önálló ingatlannak a vázrajzi számmal ellátható, elkülöníthető ingatlan minősül. Elvileg lehetséges az építmény vázrajzi elkülönítése is, azonban a Pk 1. sz. állásfoglalás szerint az erre kivételesen engedett jogszabályi lehetőség nem értelmezhető kiterjeszthetően, tehát a Ptk. 97. §-a (2) bekezdésének c) pontjában meghatározott előzetes szerződés hiányában erre már nincs. mód. A korlátozás azonban nem érinti azt az alapszabályt, hogy az építtető az általa épített ingatlanon tulajdont szerez.
Abban az esetben, ha a második építménnyel beépített ingatlan a két építmény között vázrajzilag meg nem osztható, a közös tulajdon megszüntetése fordított esete áll be, a különböző tulajdonosok ingatlanai egyesülnek, és közös tulajdon keletkezik értékarány szerint.
Ha a telek = T, az eredeti építmény = É1 és a második építmény = É2, akkor eredetileg a telektulajdonos tulajdona = T1 + É1, ráépítés után
az új tulajdonosé pedig
amely képletben I = T + É1 + É2, tehát a teljes ingatlan.
Az új tulajdonos annyit kap az ingatlanból, amennyit ő beépített, a régi tulajdonosnak is, olyan értékű ingatlan marad tulajdonában, mint amennyit az újabb ráépítés előtt ingatlana ért.
Ezzel a tulajdoni aránnyal, amelyben az új építő tulajdonjogot kap az épületen, illetve a teljes ingatlanon, ő tulajdonképpen saját építménye tulajdonát kapja meg. Amint jeleztük, ez az eset fordítottja annak, mint mikor az eszmei arányban közös tulajdon vázrajzi megosztás útján került különítésre. A megosztás esetében az új tulajdonosok önálló elkülönített ingatlanaik megszerzésért nem tartoznak illetéket fizetni, feltéve hogy az újonnan keletkezett ingatlanok, viszonyítva a többi keletkezett ingatlanhoz, megfelelnek eszmei részüknek [11/1966. PK 21.) PM sz. rendelet, 27. §-a]'. Ugyanezen az alapon nem logikus illetékkel terhelni azt a jogügyletet, amelynek értelmében ingatlanok egyesítéséből származó új ingatlanon a részek tulajdonosai eszmei arányban tulajdont nyernek, kivéve ha az egyesítés folytán valamelyik tulajdonostárs a korábbi tulajdonának megfelelő értéknél nagyobb értékű hányadhoz jut. (E többletérték-szerzés miatt kell visszterhes ingatlanvagyon-átruházási illetéket fizetni beépítés révén megszerzett telekrész értéke után.)
Az elöljáróban elmondott tényállás alapján az államigazgatási határozat hatályon kívül helyezése iránt a ráépítő pert indított. A bíróság osztotta az illetékhivatal álláspontját és a keresetet elutasította. A bíróság lényegében azzal érvelt, hogy a PK 1. sz. állásfoglalás önálló épület létesítéséről beszél, a jelen esetben az új építmény hozzáépült a régihez, az ilyen építés pedig nem keletkeztet tulajdont, hanem csak gazdasági igényt, amelynek fejében, tehát visszterhesen szolgáltatták a tulajdoni hányadot az ingatlantulajdonosok.[1]
Fellebbezés folytán a másodfokú bíróság az ítéletet megváltoztatta. Hatályon kívül helyezte az államigazgatási határozatot, noha a ráépítő álláspontját csak részben tette magáévá. Nem látott különbséget abban, hogy az építmény önálló-e vagy toldalék. Álláspontja szerint „nem a felek között létrejött szerződés, keletkeztette a felperes tulajdonjogát, a tulajdonostársak abban a szerződésben a felperesnek ráépítéssel szerzett tulajdonjogát ismerték el." Ezzel a Fővárosi Bíróság osztja a fentiekben elvileg kifejtett álláspontomat.[2]
A másodfokú bíróság szerint azonban a ráépítő visszterhesen megszerezte a telek arányos részét, ezzel vagyoni előnyhöz jutott és ez után illetéket kell fizetnie. Elkerülte a bíróság figyelmét, hogy a telken és régi épületen a ráépítő nem saját épületrészének értékén felül szerez tulajdont, hanem annyit vesz abból tulajdonba, amennyi viszont az ő építményéből a társtulajdonosoknak jut. Adott esetben képletünk szerint T + E1 = 160, É2 = 40, a szerződés szerint az eredeti tulajdonosok része 160/220 I, a ráépítőé 40/220 I, azaz a ráépítő mind a telekből, mind az új, mind a régi építményből 40/220 részt kap, és ezzel pontosan a saját ráépítésének megfelelő értékű ingatlanhoz jut.
Ha a ráépítés folytán a telek is megosztásra került volna, úgy a tulajdonosok eredeti ingatlana T1 + T2 +É1, a ráemelt új építmény É2, de megosztás után a régi telektulajdonosé marad T1 + É1, az új tulajdonosé T2 + É2, és ezért a T2 többletárért tartoznék illetéket fizetni.
A Legfelsőbb Bíróság elnöke azonban nem amiatt, a bár kisebb súlyú tévedés, miatt emelt törvényességi óvást a jogerős ítélet ellen, hanem az államigazgatási határozat hatályon kívül helyezése miatt. Álláspontja szerint, amelyet a Legfelsőbb Bíróság osztott, „aggálytalanul megállapítható, hogy a felperes a külön vagyonából eszközölt 40 000 Ft értékű beruházással az egész házas ingatlan 40/220. rész tulajdonát szerezte meg a tulajdonostársakkal kötött megállapodás alapján. Ezek szerint az adott esetben az ingatlannak visszteher melletti szerzése történt, ami [...] visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik" (P. törv. III. 20 822/1970/2.).
A Legfelsőbb Bíróságnak ez az állásfoglalása szerény véleményem szerint ellentétben áll az építmény létesítésének mint eredeti szerzésmódnak fentebb kifejtett elismerésével, és nincs összhangban a PK 1. sz. állásfoglalással sem.
Nem kétséges, hogy joggyakorlatunk nem dolgozta ki részletesen, mikor keletkezik önálló építmény, mennyiben minősül annak a hozzáépítés, meghatározó-e az építmény önállóságánál az építési engedély, a műszaki elkülöníthetőség, vagy milyen más, jellemzői vannak ennek a fogalomnak.
Elfogadható lenne számomra a Legfelsőbb Bíróság döntése akkor, ha azt állapítaná meg, hogy az adott esetben nem keletkezett új építmény, hanem csak a régi nyert korszerűsítést. Ilyen esetben valóban a befektetés miatti értéknövekedés, tehát a visszteher alapján szerezne az új tulajdonos tulajdoni részét. Adott estben azonban nem ez történt. Az új építmény jelentősen, alapterületileg mintegy 1/3 arányban növelte meg a régi épületet, használhatóság szempontjából még jobban, mert kétlakásossá tette. Az építési engedély kifejezetten toldaléképületre szól. A ház ezáltal lényegében ikerházzá lett.
Nincs akadálya annak, hogy jogszabály kimondja: toldaléképítkezés által szerzett tulajdon után illeték fizetendő. Ennek mértékét a jogalkotó meghatározhatja. Vitás lehet azonban a visszterhességet megállapítani olyan tulajdonszerzésnél, ahol az alapul szolgáló jogügylet az eredeti módon szerzett jog elismerését célozta. Azt az esetet, amikor az építmény emelése után annak vázrajzi megosztással elkülönítése lehetséges, a Ptk. 138. §-ára figyelemmel eredeti szerzésnek elismerni és csak telekérték után vetni ki illetéket, ugyanazon építménynek vázrajzi megosztás lehetősége hiányában az eredeti ingatlanba olvadásával a résztulajdonjogot visszterhesen szerzettnek minősíteni és illetékfizetési kötelezettséggel sújtani, ellentmondó és indokolatlan megoldás.
A tárgyalt jogeset mutatja, hogy az építményi jogokat elméleti alapokon összefüggéseikben újra feldolgozni és a fejlődő technika által adódó következtetéseket levonni minél előbb szükséges lenne. Ebben az esetben a kérdés akörül forog, hogy történt-e ingatlanátruházás. Hogy határesetekből milyen problémák adódnak, a másik ismertetni kívánt jogeset is érzékelteti, melynek elvi kérdése, hogy az átruházott jog ingatlantulajdon-jog-e.
A Vasmű fejlesztési övezetébe eső területen, állami ingatlanon a városi tanács engedélyezte garázsok építését. A feltételek szerint a telek az államé, az építtetők 20 évre nyernek ideiglenes fennmaradási engedélyt a garázsokra, ezalatt az ingatlanért használati díjat fizetnek. A fennmaradási engedély meghosszabbítható, de ha nem hosszabbítják meg, a jogosult a garázst kártérítési igény nélkül lebontani köteles, és csak annak anyagával rendelkezhet szabadon. A használati jog fennállása alatt a garázsok szabadon átruházhatók. Az építmény nem telekkönyvezhető mindaddig, míg az ingatlan felmérését és a végleges fennmaradást hatóság nem engedélyezi.
A garázs hiánycikk, sokan kaptak az építési lehelőségen. Rövidesen történtek átruházások is. Ezeket az Illetékkiszabási Hivatal ingatlanátruházási illetékkel terhelte, mert álláspontja szerint az építmény ingatlan, és ingatlanátruházás történt. Az egyik kiszabással kapcsolatban per indult a járásbíróság előtt, amely az illetékhivatal és a megyei tanács vb pénzügyi osztály álláspontját magáévá tette azzal az indokolással, hogy az építmény a telekkel tartósan egybeépült. így az ingatlan alkotórésze, átruházása tehát visszterhes ingatlanátruházás.[3]
A megyei bíróság ezt az álláspontot nem tette magáévá. Azt a megyei bíróság sem vitatta, hogy az építmény, amíg fennáll, az ingatlan része. Más kérdés, hogy az ideiglenes építmény miatt keletkezett-e azon egyáltalán ingatlantulajdon. A tulajdonjog korlátlan jog, nem köthető időtartamhoz. A tulajdon megvonásáért kártérítés járna, a jelen esetben azonban az építményen fennálló jogosultság kártérítési igény nélkül lejár, és csupán az anyag marad a jogosult tulajdonában. Minthogy pedig a magyar polgári jog kezdettől – az osztrák polgári joggal ellentétben – az ingatlan fogalmát tartja különös, és az ingó fogalmát általános kategóriának, tehát mindaz, ami nem ingatlan, ingó – ezért a jelen esetben a garázson fennálló jog is, noha ingatlanra vonatkozik, minthogy nem az ingatlan tulajdonjoga, ingónak tekintendő. A rá vonatkozó ügylet tehát csupán 3% okirati illeték alá esik a 11/1966. (II. 29.) PM sz. rendelet 43. §-a szerint.[4]
A kétségek elkerülése céljából a hasonló jogi konstrukciókra érdemes lenne feleleveníteni szocialista tartalommal megtöltve az építményi jog fogalmát. A fentebb írt jogosultság ugyanis annak szinte mindenben megfelel. „Építményi jog az a csupán ingatlan tekintetében létesíthető meghatározott időre szóló élők között elidegenítés, öröklés és terhelés tárgyául szolgáló dologi jog, amelynek jogosultja az ingatlannak oly módon veheti hasznát, hogy azon vagy annak felszíne alatt építményt létesíthet, vagy meglevő építményt fenntarthat és használhat, s az építménnyel – noha az az ingatlannak alkotórésze – egyébként is tulajdonoshoz hasonlóan bánhat".[5]
A most tárgyalt jogviszonyra e meghatározás ráillik. A Ptk. 151. §-a szerinti ingyenes és határidő nélküli használati jog ma már szocialista szervezetek viszonylatában sem felel meg a fejlettebb gazdasági élet követelményeinek, és jogszabályok azt többszörösen áttörték. A gyakorlati élet igényli e kérdés megoldását.
A Polgári Törvénykönyv tervezett reformja módot nyújt arra, hogy eseti bírói döntések nyújtotta lehetőségeknél szélesebb elvi alapokon átgondolásra és korszerűsítésre kerüljenek az ingatlanokra vonatkozó jogszabályaink. Ennek során, rendezést igényelnek mindazok a kérdések, amelyeket az ingatlanhasználat új formái, az építmények technikai fejlődés hozta változásai, a szét- és összeszerelhetőség lehetőségével kapcsolatosan az állandóság fogalmának alakulása, a távlati rendezési tervek okozta ingatlan állagváltozások a gyakorlatban egyre sűrűbben felvetnek.
Jegyzetek:
[1] Pesti Központi Kerületi Bíróság 7. T. 60 413/1969/2.
[2] Fővárosi Bíróság 58 Pf. 27 297/1969/5.
[3] Székesfehérvári Járásbíróság P. VIII. 21 808/1970/8.
[4] Székesfehérvári Megyei Bíróság Pf. 20 092/1971/2.
[5] Szladits: Magyar Magánjog, V. 371. v.
Zlinszky János
Werbőczyről korai ítélkezni
Tárgyszavak: magyar bírói gyakorlat, municipalis consuetudo, 1517:14. tc., 1547:26. tc., Hármaskönyv, Werbőczy István
Megjelenés helye: Népszabadság, 1993. június 1.
A jogtudománynak nagy az adóssága
A Népszabadság április 23-ai számában Werbőczy újraértékelése címmel interjú jelent meg Hamza professzorral, amelyhez az április 30-ai számban a miskolci egyetemi levéltár vezetője, dr. Zsámboki László fűzött megjegyzéseket.
A téma közérdekű, s még mindig felkavarja az érzelmeket. Nem árthat, ha bizonyos pontosítások nyilvánosságot kapnak. A Werbőczy-életmű tárgyilagos és mélyreható elemzése nagy adóssága a magyar jogtudománynak. Az áprilisi tudományos ülésszak sem törlesztette ezt, csak felhívta rá a figyelmet.
Werbőczy jogtudósi munkássága ma még nem ítélhető meg olyan egyértelműen, mint Hamza professzor véli. Ehhez életművének olyan feldolgozására lenne szükség, amely egyrészt Werbőczyt a maga előtanulmányai és a korabeli jogirodalom fényében, másrészt a szokásjog, a korabeli peranyagok és dekrétumok teljes anyagának ismeretéből kiindulva tudná bemutatni, értékelni. Ez pedig még sok tanulmányozást igénylő feladat.
Nem ítélhető meg azonban Werbőczy aszerint, hogy mit tartott volna fontosnak vagy mit kifogásolt volna az utókor, még ha a jogtörténet ezeket a kérdéseket sem mellőzheti. Mindenesetre tudnunk kell, hogy mi volt Werbőczy célja? Szerintem a saját korában érvényesülő, a magyar bírói gyakorlat által használt jogból (nagyrészt a római és az egyházi jog tételeit alkalmazták, lásd Hármaskönyv, II. 6.) a Magyarországon sajátosan érvényesülő joganyag, a municipalis consuetudo kigyűjtése és rendszerbe állítása. Ennek forrásai a szerző szerint a királyi dekrétumok, a királyi kiváltságok és a sajátosan hazai bírói gyakorlat.
Ha ebből indulunk ki, kiesik dr. Zsámboki elmarasztaló felvetése a jobbágy „röghöz kötésével" kapcsolatban. Werbőczy éppen azért vette fel könyvébe, mert sajátosan magyar intézkedés volt, a műve keletkezését' megelőző évben cikkelyezte be a magyar országgyűlés, tehát hatályos jog volt, és nem európai közös jog. Felvétele egy a hatályos területi jogot tartalmazó munkába nem tévedés, hanem a tételes joggal számot vető szükségesség volt.
A röghöz kötöttség tétele – „glebae adstricti" – egyébként római jogforrásra vezethető vissza, onnan merítette a kifejezést a magyar joggyakorlat! [Az 1517:14 te. szóhasználata szerint „elveszítve szabadságukat, hogy egyik helyről a másikra költözzenek, földesuraiknak teljes és örökös parasztsorban legyenek alávetve". Míg a Hármaskönyv 26. paragrafusának 2. bekezdése megemlíti, hogy ez ideig mindezen jobbágyoknak szabadságában állott szabadon elköltözni, szó szerint idézve: „ezt a szabadságukat a hűtlenség (lázadás) örökös bélyege miatt elvesztették. így földesuraiknak örökös és teljes parasztsorban legyenek alávetve".]
Nem kétséges – amint Zsámboki László mondja -, hogy ez akkor egyedi magyar törvényes intézkedés volt, amelyet egyébként már az 1547:26 te. meglehetősen bűnbánó hangnemben feloldott. Werbőczy munkájának ez tehát semmi esetre sem jelentős, maradandó hatású tétele. A hasonló büntetés e korban egyébként sem volt egyedülálló. Lázadásért például a székelyekkel szemben János Zsigmond és a Báthoriak is alkalmazták Erdélyben. Vissza sem vonták (Székelytámad – Székelybánja), de ezért őket nem marasztalta el a történelem Werbőczyhez hasonló mértékben.
Werbőczy művének a maga idejében legjelentősebb közjogi tétele az I. 9. (Primae nonus) volt, a nemesi egyenlőség szokásjogának írásba foglalása, ami megakadályozta hazánkban a feudális tagoltság elhatalmasodását, és lehetővé tette, hogy az egységes nemesi rendbe az alsóbb néposztályok is folyamatosan bejussanak.
A Hármaskönyv időálló, leglényegesebb alkotmányos tétele a királyi és a rendi országgyűlés közös törvényalkotási joga volt, amely megakadályozta az abszolút hatalmú idegen uralkodókat abban, hogy hazánkat az egységes birodalomba (Gesamtmonarchie) beolvasszák.
Ezt a két tételt így a hazai szokás alapján határozottan megfogalmazva és kifejtve csak a Tripartitum tartalmazta. Mindkettő oka lehetett annak, hogy a Hármaskönyv nem vált törvénnyé, noha mindkettőnek volt szokásjogi alapja.
Zlinszky János
Aquinói Szent Tamás gondolatai lázadásról és engedelmességről, és az Aranybulla 31. szakasza
Tárgyszavak: Aquinói Szent Tamás, Aranybulla, közjog, közhatalom, alkotmány, közösség, társadalom, Szent Korona, király, nemzet
Megjelenés helye: Kézirat
Az ember szabadsága értéktartalmú döntéseiben a bölcselet legnehezebb kérdései közé sorolható.
Egyrészt bizonyos, hogy ha az ember belső értéktartalmú döntéseiben teljes kényszer alá kerül, elveszti emberi méltóságát, emberségét, énjének lényegét. Másrészt tény, hogy ezek az értéktartalmú döntések számos külső tényező által befolyásoltak, így az eredeti szabadság előre meghatározottság látszatát kelti. Amellett az egyes ember magában nem életképes: természet szerint része a társadalomnak, társakra van szüksége a túléléshez, s képességeit embertársaival való kölcsönös együttműködésben, kölcsönhatásban bontakoztatja ki. Az ember mint az emberiség része létezik, ez természetes élettere: nem jó az embernek egyedül lenni. A „jó" a bölcselet nyelvén lényegeset jelent. Az ember léte közösségre hangolt. Ám a közösség együttélése korlátozza az egyén szabadságát: ez is természetszerű, és nem egyéni döntés eredménye. Mégis, az egyes embernek ezt a természetes adottságot szabadon el kell fogadnia, miután felismerte: el kell ismernie, hogy értéket jelentsen számára. Az ember, az emberek természettől adott közösségének adottsága szabadon alakítható általuk különböző formákban, s ezek közül egyesek sikerültebbek, mások kevésbé működőképesek. A Teremtő szándéka szerint az ember feladata a teremtésben többek között az embertársaihoz való viszonyának kialakítása: szeretnie kell őket, odaadnia magát értük, nekik, mert ezzel teljesíti ki saját énjét. Másrészt ez a feladat az egyes ember akarata ellenére is megvalósul, mert az egész közösség létfeltétele, hogy a békés és gyümölcsöző együttélés megvalósuljon. Viszály, belső ellentétek tönkreteszik a közösséget.
Rendre van szüksége a közösség gyümölcsöző együttélésének. Ez szerepel Isten terveiben, természettörvény ebben az értelemben; ám a szabad embernek kell a rendet megalkotnia, és ez esetenként nem sikerül. A rend megteremti a közösség szabadon elismert vezetését, és az ennek a vezetésnek való szabad alávetést. A közösség alapegysége, a család vonatkozásában ez a vezetés – alávetés már érzelmi alapon is természetesnek tűnik. Minél messzebbre nyúlnak a közösségi kapcsolatok, annál több mesterségesen meghatározott elem kerül a természettől meghatározott társadalmi kapcsolatelemek közé. Az egyes gondolkodó számára végül mintegy társadalmi szerződés, contrat social képe áll össze, egy szabadon meghatározott kötöttségi rendszeré. Nem észleli mindazon természettől meghatározott utakat és akadályokat, amelyek a rendet végső soron meghatározzák, meghatározták.
Ebben az Isten rendelte, embernek feladatként adott rendben alávetés és hatalom, vezetés és engedelmesség létezik. Mind a hatalom gyakorlása, mind annak elfogadása kötelezettségeket, és ha helyesen gyakorolják azokat, erkölcsi értéket hordoznak: Isten törvényeként is értelmezhetők. Az isteni szándék és a szabadon megalkotott társadalmi törvényes rend összhangjának biztosítása a közösség szabad tagjainak feladata. Ha nem sikerül az összhangot megtalálni, ha eltévesztik, vagy semmibe veszik a rendet, úgy a közösség törvényei többé-kevésbé, – vagy akár teljesen – értéktelenek.
Hogyan szembesüljön az egyén, a társadalom polgára, az eredetileg Isten által rendelt, ténylegesen a közösség által elfogadott, legitimált hatalommal, ha az az ő egyéni meglátása szerint az eredeti, kötelező értékek ellenére bontakozik ki, azok ellenére működik? Nehéz kérdése ez az erkölcstannak. Az embernek lelkiismerete szerint kell cselekednie. El kell fogadnia, amit jónak tart, elvetnie, ami rossz. Ám az ember tévedhet. Alázatosnak kell lennie. Kötelessége a bölcsebb, idősebb, jobban tájékozott vezető irányítását jó lélekkel elfogadni. Az egyes ember bízhat a többiekben, bíznia is kell. Elsősorban Istenben kell bíznia, hogy nem engedi elhatalmasodni a rosszat, hogy tehát az Általa elfogadott hatalom jó. Másrészt bízhat a többség belátásában. Ami a legtöbb érdekelt számára elfogadható, elfogadhatja az egyén maga is. Mégis minden egyes alattvaló felelősséget hordoz a hatalom alakításában, működéséért. Nem abszolút felelősség ez, de nem lehet könnyelműen lerázni sem.
Magyarország középkori alkotmányos rendje, gyökereiben a keresztény királyság 11. század eleji megalapításánál messzebbre visszanyúlva, megadja a fegyver viselésére kötelezett szabadoknak a hatalmat, hogy a vezetőik által javasolt uralkodót elfogadják, megválasszák. A közösség jogosult (és köteles) a király teljeskörű hatalma (plenitudo potestatis) gyakorlásának ellenőrzésére. Az uralkodó köteles, kötelezi magát koronázási esküjében e szabad nemzet szabadságainak és szokásainak tiszteletben tartására és megőrzésére, így részvételük biztosítására a törvényhozó hatalom gyakorlásában. A 13. század elejének zavaros viszonyai között II. András király e kötelességét nem vette komolyan, s ennek okán fogalmazódott meg az Aranybulla 1222-ben, amely a királyt kötelező hazai szokást összefoglalta. Benne van a nemesség joga a hatalom gyakorlásának ellenőrzésére is. Az Aranybulla 31. szakasza így hangzik:
Quod si vero nos, vel aliquis successorum nostrorum aliquo unquam tempore huic dispositionem nostrae contraire voluerit, liberam habeant harum authoritate, sine nota alicuius infidelitatis, tam episcopi quam jobbagiones ac nobiles regni, universi et singuli, praesentes et futuri posterique, resistendi et contradicendi nobis et nostris successoribus in perpetuum facultatem.
A királyi decretumnak tulajdonképen csak a kibocsátó uralkodó életében volt törvényereje, ha csak a bírói gyakorlat fel nem vette a „szokások" sorába. Ám az Aranybulla úgy rendeli, hogy „sit nostris nostrorumque successorum temporibus in perpetuum valitura". Létezése mind az alattvalók szabadságát, mind alávetettségét egyaránt biztosította: „ut et ipsi gaudeant sua libertate, ac propter hoc nobis et successoribus nostris semper existant fideles, et coronae regiae obsequia debita non negentur".
Király és alattvalók ezen kölcsönös elkötelezettségének felfogása ugyan nem egyedülálló a középkori Európa jogtörténetében, de kétségtelenül inkább ritka. Általában személyes hűségesküvel biztosított elkötelezettséget ismer a középkor az uralkodó irányában, mint a személyes szabadságok és birtok feletti szabad rendelkezés hűbéri előfeltételét. Az eskü ezt a társadalmi alárendelést vallási kötelezettséggé teszi, alárendeli az Egyház oldó és kötő hatalmának, egészében kánonjogi érvényt biztosít számára. Ezzel szemben az Aranybulla idézett rendelkezése a magyar világi közjog, ius publicum, része. Érvényesítéséről sem az Egyház gondoskodik, hanem a Comes Palatinus, a nádor, azaz a legfőbb világi méltóság.
Szinte természetes, hogy a mintegy az Aranybulla kiadásával egy időben született nagy teológus, Aquinói Szent Tamás, állást foglalt valamilyen formában az alattvalók szabadságának és felelősségének nehéz kérdése, valamint az engedelmesség és a hatalom jó értelemben vett gyakorlásáért való erkölcsi felelősség értéktartalma kérdésében. Nem lehetséges itt, már csak terjedelmi okokból sem, teljes felsorolása ezirányú összes megnyilvánulásainak, de mégis szeretném bemutatni azt a finom és kiegyensúlyozott állásfoglalást, amely a Summa Theologia-ban egyrészt „nem veti a gyeplőt a lovak közé", másrészt szigorú tiszteletben tartja az ember lelkiismereti szabadságát, mint jó és rossz kérdésében a legfelsőbb fórumot az egyén számára.
A Summa Secunda secundae, Quaestio CV. Art. V. szakaszában teszi fel a kérdést: utrum subditi teneantur suis superioribus in omnibus obedire? A VI. szakaszban további kérdés: Utrum christiani teneantur saecularibus potestatibus obedire?
Az első kérdésre az a válasz, hogy abban a körben áll csupán fenn az engedelmességi kötelezettség, amely körben a hatalomnak való alárendeltség fennáll: „subditi in iis tantummodo superioribus suis obedire tenentur, in quibus ipsi suis superioribus subiiciuntur. ...Alio modo non tenetur inferior suo superiori obedire, si ei aliquid praecipiat, in quo ei non subdatur." Senecát idézi: „Mens quidem est sui iuris"– a lelkiismeret önjogú!
A második kérdés vonatkozásában egyrészt úgy tűnik, hogy a keresztényeket szabadság illeti: mégis „per fidem Iesu Christi non tollitur ordo iustitiae. Ordo autem iustitiae requirit, ut inferiores suis superioribus obediant; aliter enim non posset humanarum rerum status conservari."
Mindenesetre Szent Tamás szerint van ez alól kivétel, mégpedig akkor, ha a hatalommal visszaélnek. „In principibus saecularibus in tantum homo obedire tenetur, in quantum ordo iustitiae requirit. Et ideo si non habeant justum principatum, sed usurpatum, vel si iniusta praecipiant, non tenentur eis subditi obedire; nisi forte per accidens, propter vitandum scandalum vel periculum."
Secunda secundae XLII Quaestiójában a Summa a lázadás, seditio, felől értekezik. Vajon mindig bűn-e, vagy léteznek megengedett lázadások is? A teológus itt is a lelkiismeret szabadságából indul ki, mikor megállapítja: „Regimen tyrannicum non est iustum, quia non ordinatur ad bonum commune, sed ad bonum privatum regentis, ut patet per Philosophum. Et ideo perturbatio huius regiminis non habet rationem seditionis, nisi forte quando sic inordinate perturbatur tyranni regimen, quod multitudo subiecta maius detrimentum patitur ex perturbatione consequenti, quam ex tyrannis regimine."
Jegyzetben még külön hozzáfűzi, „ex his patet regimen tyranni posse perturbari, modo id ordinate fiat, et absque multitudinis detrimento".
Az uralkodóval szembeni ellenállás lehetőségét Szent Tamás művei sokkal elméletibb síkon ragadják meg, mint az Aranybulla. A magyar jog ugyanazon törvénnyel egyszerre kötelezi az uralkodót és az alattvalókat, és az uralkodó kötelezettségévé teszi teljes jogképességű alattvalói magánszférájának, valamint politikai szabadságjogainak tiszteletben tartását és védelmét. Ha tehát az alattvalók szabadságuk alapján az uralkodó vagy hivatalnokai tevékenységét, hatalommal való visszaélését bírálják, ez jogukban áll. Nem kell lelkiismereti kérdést csinálniuk abból, hogy ellenállásukból nem keletkezik-e nagyobb hátrány, mint amit a hatalommal visszaélés okoz. Fellépésük igazolása a hatalmasok jogsértésében rejlik: „delinquenti imputantur omnia quae sequuntur ex delicto" az alkalmazandó regula. A törvények és szabadságok védelmében fellépés a nemesség részéről jogos (közjogi) önvédelem, minden következmény a jogsértőre hárul vissza: az uralkodóra vagy tisztviselőire.
Míg tehát Szent Tamás szerint a fennálló hatalommal való szembefordulás csak komoly lelkiismereti mérlegelés alapján történhet, mégpedig két kapcsolt előfeltétellel: hogy a hatalmi túlkapások illegitim hatalom törvénytelen aktusai, és hogy az ellenállás vagy felkelés ne okozzon több kárt a közösségnek, mint amennyit a jogellenes hatalmi aktusok. Itt tehát szubjektív mérlegelés szükséges a fellépés lelkiismereti igazolására, ez pedig aszerint, hogy ki teszi a megfontolást, különböző eredménnyel járhat. Ezzel szemben a magyar jog csak a hatalmi aktus jogtalanságának bizonyítását követeli meg, ami objektív módon eldönthető előfeltétel.
A hatalom túlkapásainak megállapítása vagy az ellenük való fellépés törvényes úton, helyi önkormányzatokban, vagy a király felé összeállított panaszokban, gravamina, eleve nem lehet, bármely éles fogalmazás esetén sem, crimen laesae maiestatis. Kifejti és bizonyítja ezt nagy jogászunk, Deák Ferenc 1845-ben, a báró Wesselényi Miklós elleni felségsértési per védőjeként. A hatalom hordozóinak túlkapásai az ország szokásai és szabadságai ellen viszont jogsértések; azokat az országlakók, azok szervei, vagy az országgyűlés szabadon és korlátozástól menten elítélhetik.
Amikor a Habsburg-ház a 16. században tartósan elnyerte Magyarország koronáját, s szinte azonos időpontban szállt a német-római császári korona is a spanyol ágról az osztrák ágra, élesen mutatkozott meg az ellentét az uralkodó személyében, aki egyes országaiban Isten kegyelméből, a magyar korona országaiban választás és koronázási eskü alapján nyerte el közjogi hatalmi állását. Időben egybeesett ez az oszmánok magyarországi hódításával és Erdély kiválásával a királyság tényleges kereteiből, így a magyarok ismételten követelték uralkodójuktól, hogy koronázási esküjének megfelelően állítsa helyre a korona országainak sértetlen területi integritását, s használja fel ehhez örökös tartományai erejét is. (Hiszen – így hangoztatták – ezen erőforrások miatt választották királyukká.)
Ámde ezek a királyukkal szemben jogukat hangoztató alattvalók jórészt eretnekek. A katolikus király köteles lenne őket akár akaratuk ellenére is az igaz egyházba visszavezetni. Nemcsak magasabb állása, jobb átlátása az események felett adják meg számára a hatalmat, hogy saját megítélése szerint cselekedjék, hanem ezt kívánja az Egyház érdeke és az igaz hit védelme. Szent Tamás tételét akár meg is lehetne fordítani: vajon köteles az igaz hiten lévő király eltűrni, hogy eretnek alattvalói kötelességeire figyelmeztessék? Az udvar nem egy teológusának volt ezzel szemben komoly fenntartása.
Kínálkozott mégis megoldás e kettős kötelezettségi kötődésben, amire hivatkozni lehetett. Mind az Aranybulla, mind az ország szokásai és szabadságai ismerik a nemességnek azt a kötelességét, hogy a haza védelmében fegyverrel álljon katonai szolgálatba, s ebben a helyzetben a királynak mint legfőbb hadúrnak jogállását fenntartás nélkül elismerje. Háború idején minden magyar nemes a hadsereg katonája. A hadseregben pedig teljes engedelmesség követelhető tőle, minden fenntartás nélkül.
Szent Tamás is így látja ezt. Az obedientia-val kapcsolatban megjegyzi „in his, quae pertinent ad dispositionem actuum et rerum humanarum, tenetur subditus suo superiori obedire secundum rationem superioritatis; sicut miles duci exercitus in his, quae pertinent ad bellum." (2.2. Qu. CIV. Art. V.) Ez a szemlélet mélyen gyökerezik a római közjogban, s a magyar közjog szerint sem kétoldalú hűségi kapcsolat csupán hűbérúr és hűbéres közt, hanem a rendi előjogokhoz szorosan kapcsolódó, az ország joga szerint általános nemesi kötelezettség a koronával szemben.
Amíg az ellenség az ország jelentős részét megszállva tartotta, – s ez a 16. század első harmadától 1737-ig így volt, – nem volt Magyarországon valódi béke, csak időnkénti fegyverszünet. E hosszú korszak folyamán minden magyar nemes, aki „egyenként s öszvesen, békésen vagy akár fegyveresen" a főhatalom jogsértése ellen fordult, ezzel egyúttal lázadó katona is volt, aki megtagadta a legfőbb hadúrral szemben a köteles engedelmességet. Ezzel katonai bíráskodás alá esett és, ha személyében le tudták tartóztatni, így is ítélték el.
Az uralkodót tanácsadói azzal nyugtatták meg, hogy ez teljesen törvényes eljárás, összhangban áll koronázási esküjével is, s egyúttal teljesíti ezzel alattvalói többségével szemben fennálló, azok jólétét szolgáló lelkiismereti kötelezettségét is. A teológus szubjektív mérlegelést elváró megfontolásai megadták ilyen esetben a kimentés elvi alapjait.
Hogy a magyar közjog ilyen kettős szemléletéből sok ellentét származott uralkodó és alattvalói közt, hogy felkelések is keletkeztek emiatt, s végül mindkét oldal a másikkal szemben a megszegett szerződés által eljátszott jogigény elméletét hozta fel, ismert jól. A teológus tanítása szerint végső fokon Isten fogja az ítélet előtt álló felet szándéka és lelkiismerete alapján megítélni: adott esetben lehet, hogy mindkét oldal jóhiszeműn cselekedett. Ám közjogi értelemben mindkét felet kötötte koronázási, ill. alattvalói hűség esküje abban, hogy jogszerűen kell eljárnia. Sem egyik, sem másik nem tehette, hogy egy társadalmi szerződés képlete szerint, a másik jogsértése által saját magát az eskü alól feloldottnak tekintse: az eskü nem egymás, hanem Isten iránt kötelez – akár a házasságban.
Zlinszky János
