„Nem vagyok forradalmár alkat" – állítja Lábady Tamás, aki ítéleteivel, állásfoglalásaival pályafutása során sokszor szembement a többségi állásponttal. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem nemrég hetvenedik születésnapján köszöntötte címzetes egyetemi tanárát.
Sólyom László úgy méltatta Önt születésnapján, mint akit mindig is a jog és etika, jog és erkölcs határterületei érdekeltek. Miért alakult így?
Bölcsész akartam lenni, magyar-latin szakos tanár. Aztán véletlenül, egy tanárom inspirálására kapcsolatba kerültem Aquinói Szent Tamással. Gyönyörűségnek találtam, ahogy Aquinói Szent Tamás a természetjogról, a jog és az erkölcs viszonyáról, az erkölcsi törvény és az állami törvények kapcsolatáról írt, teologizált, filozofált. Tulajdonképpen ez csábított el engem a bölcsésztudományoktól a jogtudományok felé. Úgyhogy a jelentkezésemet már a jogi pályára adtam be.
Forradalmár alkat? Merthogy pályája során sokszor szembekerült a többségi felfogással. Egyetemista korában például a meggyilkolt amerikai elnököt méltatta a hidegháború idején.
Soha nem vezetett politikai indíttatás. Azért is lettem polgári jogász – magánjogász–, mert ez volt a leginkább ideológia-semleges jogi terület. Pályámat – melynek a 42 éves bírói pályafutás a legjelentősebb része – az igazság keresése töltötte ki. Célom volt keresni az igazságot- aztán az igazságon keresztül szolgálni az embert. Ott, ahol az ideológia betüremkedett a polgári jog világába, az erkölcsnek adtam elsőbbséget – és ezt tulajdonképpen hátrányos következmények nélkül tehettem. Én az orvul meggyilkolt Kennedy elnök halálakor írt nekrológban nem a politikust, nem az Amerika Egyesült Államok elnökét méltattam, hanem a fogyasztóvédelem atyját. Bele se gondoltam, mit jelent ez a hidegháború időszakában, a vasfüggöny túloldalán, éppen akkor, amikor kiéleződött a kubai válság olyannyira, hogy készenlétbe helyezték a rakétákat is... Minderről marginálisan természetesen tudtam, de a helyzet súlyát nem mértem fel. Az foglalkoztatott, hogy Kennedy felismerte: a kihasznált fogyasztói réteg jogi védelemre szorul – ebből az aspektusból írtam a nekrológot. Talán egy órát lehetett kint a faliújságon, mégis majdnem az egyetemi tanulmányaim végét jelentette, mert a dékán hivatott, s közölte: fegyelmit indít ellenem. A kari tanács fújta le az eljárást, valószínűleg éppen azért, mert a cikkemben semmiféle politika nem volt. Tehát arra a kérdésre, hogy forradalmár alkat voltam-e, a válasz: nem. Meggyőződésem volt ugyanakkor, hogy amit az egyetemen tanultam: hogy a jog és az erkölcs heteronóm, azaz különböző fogalmak - nem igaz. A jog forrása ugyanis az erkölcs. Aquinói Szent Tamástól tanultam meg, hogy a magasabb erkölcsi szabályba ütköző jog tulajdonképpen nem is jog: olyan, mint a hamis pénz. Hiszen a hamis pénz se pénz. Több olyan ítéletet is hoztam, melyekben a jognak nem jogpolitikai, hanem erkölcsi tartalmát domborítottam ki. Különösebben nem zavart, hogy aztán a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet megváltoztatta.
Ítéleteinek egyike, amit a Legfelsőbb Bíróság megsemmisített, már-már legendává vált: a rendszerváltozás előtti útlevélügy, amelynek kapcsán meg is rótták Önt.
A hatályos törvényeket mindig tiszteletben tartottam, tehát nem azokkal szemben, hanem azok erkölcsi tartalmát felkutatva folytattam az ítélkezést. Az akkoriban kihirdetett, utazásról szóló törvény tette lehetővé, hogy az állampolgárok turistaként 3 évente nyugatra utazzanak, ugyanakkor az útlevélkérelmet a munkáltatónak véleményeznie kellett. A per egy munkáltató ellen indult, aki nem írta alá alkalmazottja útlevélkérelmét, mert félt, hogy az informatikusa külföldön marad, és az a nagyszabású projectet, amibe belekezdtek, befullad. Mi pedig azt mondtuk ki az ítéletben – ami akkor hatalmas újdonság volt –, hogy az utazáshoz való jog szabadságjog. Az ember szabadságában áll, hogy eldöntse: a törvény keretei között hova utazik.
Nem gondolja: csoda, hogy hagyták dolgozni? Végül is elég sokszor bokán rúgta a szocialista államhatalmat.
Én ebben a kegyelem működését látom. A pályám kezdetén foglalkoztatott: vajon hogyan állhatom meg a helyemet hitét gyakorló bíróként a szocialista államrendben? Azt a tanácsot kaptam: „ha kétszer-, háromszor annyit dolgozol, mint más, akkor nem fognak bántani". Ez az üzenet egész életemre kihatott. Tényleg sokat dolgoztam. Bár első helyre mindig a családot tettem, a feleségemmel szerelmi háromszögben élünk házasságunk most már lassan ötven éve alatt: másik szerelmem természetesen nem egy női hölgy, hanem a jogrend. Amikor pedig a jog iránti szerelem annyira felerősödött, hogy elérte volna a már hűtlenség fokát, a feleségem mindig jól időzítve közbelépett, és visszacsábított. Feleségem segített abban is, hogy felismerjem, amikor a Szentlélek munkálkodik bennem - talán ezért, hogy nem hogy hátrány nem ért, de a bírói pályám során viszonylag gyorsan olyan karriert futottam be, amit mások talán nem. Egyébként bárki felfedezheti az életében a Szentlélek vezetését, aki odafigyel rá.
Kiderült: éppen az erkölcsi alapon meghozott döntései miatt hívták meg az Alkotmánybíróság testületébe. Alkotmánybírói korszakában különvéleményeivel lett híres – ezek közül is talán legnagyobb port az abortusztörvényhez fűzött különvéleménye kavarta. Fel volt készülve a támadásokra?
Ez is kegyelmi időszak volt. Számomra nyilvánvaló volt, hogy nem lehet különbséget tenni az ember jogi fogalma és biológiai-genetikai fogalma között. Attól a pillanattól kezdve, hogy az in vitró fertilizáció, köznyelven a lombikbébi módszer ismertté vált, az orvostudomány megállapította, hogy a magzat genetikailag befejezett emberi lény, individuum. Ugyanazokkal a kromoszómákkal rendelkezik magzatként, mint 80 éves korában. Természetesen a graviditás 9 hónapja alatt az anya nagyon sok tulajdonságot ad tovább, de ez nem változtat a magzat emberi mivoltán. Én ezt leírtam, két oldalban. Először a munkatársaim olvasták el, és dicsértek: tőlem nem is vártak mást. De föltették a kérdést: ugye, nem gondolom bevinni ezt az Alkotmánybíróság teljes ülésére? Bevittem. Először Sólyom László, a testület elnöke szólt hozzá, aztán még több hozzászólás is elismerte ennek a különvéleménynek az értékét. Aztán feltették a kérdést: ugye, ezt nem akarom nyilvánosságra hozni? Jogom van hozzá? - kérdeztem. Természetesen. No, akkor én nyilvánosságra hozom... Ugyanaz a naivitás vezetett engem ekkor, mint annál a bizonyos Kennedy-nekrológnál: a következményekkel nem számoltam. Az erkölcsi gondolkodásom, tartásom, hitem és az igazság iránti mély elkötelezettségem vezetett arra, hogy a különvéleményem publikus legyen. Az lett – és több pozitív visszhangja volt, mint amennyi támadás ért miatta. Persze, az is lehet, hogy a támadásokkal nem foglalkoztam, lepergett rólam.
„Még ha apró lépésekkel haladunk is a magzat, mint ember elismerése felé, ha egyszer ez bekövetkezik, nagyobb horderejű változás lesz, mint a rabszolga felszabadítás" – mondta nemrég.
Valamikor ez be fog következni, valószínűleg már nem az én időmben, de apró lépésekkel efelé haladunk. A Családok védelméről szóló törvényben például az áll, hogy a magzatot nem csak védelem illeti meg, hanem tisztelet is. Azzal, hogy az országgyűlés sarkalatos törvényben kimondja azt, hogy a magzatot fogantatásától kezdődően védelem és tisztelet illeti meg, picike lépés afelé, hogy végül is elismerjük: a magzat emberi lény – hiszen tisztelet csak emberi személyeket illet.
Az Ön egyik központi témája az emberi méltóság. A Pázmány napon például úgy fogalmazott: „az emberi élettel együtt járó egyenlő minőség független az egyén fizikai, szellemi fejlettségétől, illetve állapotától és attól is, hogy emberi lehetőségeiből mennyit valósított meg – és miért éppen annyit". Az ilyen kijelentések messze túlnyúlnak a tételes jog keretein: ez már filozófia, teológia.
A skolasztikus egyházatyák révén jó indíttatásom volt, és amit tőlük tanultam, a lelkembe égett. Hiába hallottam az egyetemen azt, hogy a jog a munkásosztály akarata... Amit az egyházatyáktól tanultam, az tette vonzóvá számomra a XIX. század végi – XX. század eleji magánjogi írók munkásságát is, amelybe szenvedélyesen belevetettem magam és gyönyörködtem benne, mint ahogy a királyi ítélőtáblák döntvényeiben is gyönyörködtem. Ez lett a sorvezető a pályám során.
Ugyanakkor nem mindenki ért egyet az ön hitvallásával, ami szerint az erkölcs a jog alapja.
A posztmodern neoliberális jogi gondolkodás – élén Jürgen Habermassal, Európa meghatározó filozófusával – elválasztja egymástól a jogot és az erkölcsöt. Ez teljes képtelenség, hiszen ő maga is kénytelen elismerni, hogy számos jogszabálynak erkölcsi töltete van. Egy pluralista társadalomban nehéz meghatározni, hogy mi az erkölcs: a liberális, a keresztény vagy más? Mégis, ott, ahol egy tett az általános társadalmi erkölccsel, általánosan elfogadott társadalmi felfogással ellentétben áll, a jog azt mondja: ez márpedig a jó erkölcsbe ütközik. A jóhiszeműség és a tisztesség a magánjog alapelve. A jó erkölcsbe ütköző jognyilatkozatok, szerződések semmisek. Ilyen tételes jogi környezetben azt állítani, hogy az erkölcsnek nincs köze a joghoz, abszurdum- képtelenség. Saját kátyújába dől az, aki ezt állítja.
A Pécsi Ítélőtábla elnökeként egyik emlékezetes ügye volt néhány éve, amikor két kaposvári kamasz brutálisan megölte az osztálytársát. A fiúk fejenként 14 év letöltendő börtönbüntetést kaptak. Ám itt nem ért véget a történet: a büntetőügyhöz ugyanis magánjogi kereset is társult. A megölt fiú szülei ugyanis kártérítési keresettel éltek, amiért egyetlen gyermekük elvesztésével életük céltalanná vált. A gyilkos kamaszok szüleinek páronként tízmillió forint kártérítést kellett fizetniük az Ön ítélete nyomán. Ez precedens értékű per volt.
Média-szinten is volt ennek az ítéletnek pozitív visszhangja. Kereskedelmi médiaadók között is volt, amelyik pozitívan kommentálta a döntést. A szülők nevelési felelősségét emeli ki ez az ítélet. Meggyőződésem, hogy az élet tiszteletére és az emberi méltóságra nevelés a szülők egyik elsődleges feladata. Ha a szülő kezdettől az emberi élet nagyságát, magasztosságát és tiszteletét hangsúlyozza, valami ebből gyerek lelkébe beépül.
„A szülők nem nevelték gyermekeiket az élet tiszteletére oly módon, hogy ne jussanak ennek a brutális bűncselekménynek az elkövetéséig" – szólt az ítélet indoklása. Sokan úgy találták, hogy a bíróság a nevelésről szólóerkölcsi normát formálta jogi normává, és ezzel átlépett a jogalkotás területére.
A Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta ezt az ítéletünket. Sokáig ült rajta, legalább egy évig. Nem egyedül hoztam ezt a döntést, tanácsban hoztuk, az előadó bírával teljes egyetértésben. Azt gondolom, fontos, hogy a bírói ítélet is neveljen. Nevelje azt a társadalmat, amelyre azt mondják, hogy nevelhetetlen – amellyel kapcsolatban én azt mondom, hogy ez nem igaz. Az ember az élete legvégéig, egészen a sírig alakítható, nevelhető. Ennek csodálatos evangéliumi példája Nikodémus látogatása Jézusnál. Jézus azt mondja neki: újra kell születni. Öregen hogy lehet? - kérdezi Nikodémus. Lehet újraszületni. Szerintem fontos, hogy visszhangra találjon az emberekben a bírói ítéletek erkölcsi tartalma.
Fontos megemlíteni az úgynevezett „Wrongful life" kereseteket is, melyeket szintén a Pécsi Ítélőtábla elnökeként jegyzett. Ezek azért kiemelkedőek, mert a Legfelsőbb Bíróság az Ön hatására változtatta meg a gyakorlatát, amely helyt adott a fogyatékkal született emberek kártérítési kereseteinek – magyarán ezek az emberek azért pereltek, amiért nem abortálták őket.
Egy konkrét ügy került elénk ebben a témakörben, melyben az előadóval összhangban a saját erkölcsi álláspontunkat fogalmaztuk meg, és a gyerek saját jogú kártérítési igényét elutasítottuk. A Legfelsőbb Bíróság törvényességi felülvizsgálati kérelem folytán ezt az ítéletet megváltoztatta, és utalt arra, amit mi nem ismertünk: hogy a Legfelsőbb Bíróságnak már stabil, kialakult gyakorlata a kártérítés megítélése ilyen esetekben. És ezt nem tudtam elfogadni. Bennem munkált, hogy ez valami abszurdum: a nemlétet értékesebbnek elismerni, mint a létet, és az embert, mint személyt kárként értékelni... Utánanéztem, hogy kezelik a kérdést a nagyvilágban. Munkám eredményeként minden bíróságra egyformán kötelező jogegységi határozat született... Nem érzek ilyenkor büszkeséget. Inkább hála van bennem, és köszönet Istennek, hogy megint adott valamit, amiben előrébb tudtam vinni fajzatom - ahogy Az ember tragédiája mondja.
Pázmányos köszöntésén elmondta: az Ön habilitációja és nagydoktorija egy különös, kétirányú misszió – mesélne erről?
Húsz éves házasok voltunk a feleségemmel, amikor kapcsolatba kerültünk a Házas Hétvége lelkiségi mozgalommal, ami nagy hatást tett ránk. Nem éltünk rossz házasságban, de mint a legtöbb házasságot, a mienket is egymás mellett élés jellemezte. Nagyon jól megvoltam a tudományommal, emellett volt egy kollégákból álló kártyatársaságom. Az elmélyült kommunikáció, az elmélyült szerelem, az a bizonyos első szeretet viszont hiányzott a kapcsolatunkból. A Házas Hétvége lelkiség felfrissítette a házasságunkat, és rögtön belemélyedtünk a közösség életébe. Ennek során felelősi pozíciókat is elláttunk, aminek következménye lett az, hogy nemzeti felelőssé választott minket az egész magyar közösség három évre Beöthy Tamás jezsuita atyával. Három év elteltével pedig egy erdélyi misszióba kezdtünk. Az erdélyi magyarság tárt karokkal fogadott bennünket, talán még nagyobb empátiával és szeretettel, mint a hazai közösség. Tíz év alatt felépítettünk ott egy önálló közösséget – mintha másfélszer utaztuk volna körül az egyenlítőt, több, mint hatvanezer kilométert tettünk meg a tíz év során, hogy ez megtörténjen. Ez az időszak részben az alkotmánybírói, részben az ítélőtáblai időszakomra esett – minden szabadidőmet felemésztette. Ez volt a „páli" misszióm, kelet felé. A másik nyugatra, Ausztriába vezetett: a lányom ide ment férjhez, és nyolc gyermeknek adott életet. Példás módon beszélt hozzájuk magyarul első pillanattól, de ahhoz már nem volt energiája, hogy a magyar történelem és irodalom kincsestárába őket bevezesse. Ez már az én feladatom lett. Ezért kicsit a magam sikerének is érzem, hogy a három legnagyobb gyermek német érettségivel magyar egyetemre jelentkezett, és magyar nyelven folytatja most a tanulmányait. Rengeteg energiát vett el ez a két küldetés, és nekem választanom kellett: hiszen folytathattam volna a tudományos munkát monográfiával, nagydoktori disszertációval, habilitációs pályázattal. Ha ezek a küldetések nincsenek, belefért volna az életembe, de így nem. Boldog vagyok, hogy ezt az utat választottam, habár a nehezebb út ez volt. A bíboros úr, mint az egyetem Nagykancellára elismerte ezt a küzdelmemet, hiszen amikor a 70. évem betöltésével megszűnt az állásom a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, címzetes egyetemi tanári címet adományozott nekem.
Egy interjúban azt mondta: a család éppen olyan fontos a társadalomban, mint a gravitáció a világegyetemben – mit ért ez alatt?
Napjainkban nagyon sok családellenes támadás zajlik a világban: a gender ideológia elterjedésétől kezdve a különböző alternatív életformákig - ideértve az élettársi kapcsolatot és az egyneműek kapcsolatát, az ad hoc kapcsolatokat, a szóló életeket... ezek zilálják magát a társadalmat is. Ha megszűnik a gravitáció a világegyetemben, szétesik az univerzum - egyik csillag a másikba ütközik. A gravitáció tartja fenn ugyanis a rendet – a gravitáció mögött természetesen Isten áll. Ugyanez a funkciója a családnak is: család nélkül a társadalom pozdorjává forgácsolódik. Mint amikor egy óriási hordóról levesszük az abroncsokat: dongáira hullik. A család ezért a társadalom magja – lehet, hogy ez közhely, de attól még igaz. Család nélkül elképzelhetetlen a társadalom. Azt gondolom, mindenki, aki a család fontosságát elismeri, és ennek megfelelően próbálja alakítani az életét, tulajdonképpen Isten szándékát közvetíti a társadalomban.
(G.D.)
Fotó: PPKE ITK VM Stúdió - Mandácskó Zoltán
Lábady Tamással, a PPKE címzetes egyetemi tanárával készült interjút a Magyar Kurír is közölte december 26-án.
